Notehát, újra itt! Szeptember 25-én, reggel 6.01 perckor (vagy 6.02-kor, erről megoszlanak a dokumentációk) megérkezett hozzánk kisfiunk, nem kevesebb, mint 4120 grammal és 51 centis hosszúsággal.
Nem tudom, hogy az erőspistás gulyásleves indította-e útjára a kismanót több, mint egy héttel a kiírt időpont előtt, vagy az, hogy előző este elbeszélgettem vele, hogy most már ideje lenne kibújni (ha ez a verzió, akkor igencsak rendes, szófogadó gyerekről van szó!). De az is lehet, hogy ez volt az ő ideje (a születési súlyából kiindulva ezt tartom a legvalószínűbbnek).
A lényeg az, hogy itt van köztünk, apukájának szülinapi ajándékként haza is tértünk a kórházból (ezt próbáljam meg még egyszer felülmúlni!).
Nyugodt baba - néha - kis túlzással - el is felejti az ember, hogy itt van. Na, hát Maszat Mancinál ilyen nem nagyon fordult elő! Az éjszakák alakulóban vannak, az utóbbi napokra az jellemző, hogy a hajnali ébredés után elég nehezen alszik vissza. Közrejátszhat az is, hogy Mancika hazahozott a bölcsiből egy jó kis takonykórt, amit a picur is benyelt... Szóval, míg Mancogónál az orrszívózás majd' egyéves koráig váratott magára, a kicsinél már egyhetes korában neki kellett feküdnünk.
A szülésről majd egy másik bejegyzésben írok többet, röviden annyit, hogy persze megint császár lett a vége, bár ez most nem viselt meg annyira, mint a múltkori (mivel számítottam rá), így a felépülés is sokkal gyorsabb és könnyebb.
És hogy milyen egy fiúbabával az élet? A különbség igazán csak pelenkázáskor mutatkozott meg (eddig). Kaptam jótanácsokat, pl. hogy mindig tegyek ODA egy textilpelenkát, ha jót akarok magamnak. Nos, ezt sikerült már néhányszor elfelejteni, így hazatérésünk napján is. Természetesen bokáig (= papucsig, szőnyegig) trottyos lettem. Ma pedig éppenhogy kipelenkáztam az uraságot, telibe fröcskölt (szép nagy ívben tudnak ám ezek a picik!)... No, de ehhez hasonlókhoz hozzá kell szokni, mert még legalább másfél-két évig tartani fog ez az állapot!
És hogy milyen egy fiúbabával az élet? A különbség igazán csak pelenkázáskor mutatkozott meg (eddig). Kaptam jótanácsokat, pl. hogy mindig tegyek ODA egy textilpelenkát, ha jót akarok magamnak. Nos, ezt sikerült már néhányszor elfelejteni, így hazatérésünk napján is. Természetesen bokáig (= papucsig, szőnyegig) trottyos lettem. Ma pedig éppenhogy kipelenkáztam az uraságot, telibe fröcskölt (szép nagy ívben tudnak ám ezek a picik!)... No, de ehhez hasonlókhoz hozzá kell szokni, mert még legalább másfél-két évig tartani fog ez az állapot!
