Karácsony egy kevés náthával, de annál több süteménnyel

Elmúlt ez a karácsony is. Voltunk itt is, ott is, csak itthon nem. Ezért saját karácsonyfánk sem volt idén. Ettünk viszont sok-sok süteményt (többek között). Maszat Manci szintúgy, így most elvonón vagyunk, ő is, én is. (Valamiért neki könnyebb nemet mondani az édességevésre, mint magamnak, miért???) A kis Manó pocakját ugyanis meglegyintette a sütidömping szele. Mit meglegyintette, egyenesen telibe találta! (Ha jól számoltam, kilencféle sütemény kóstolására volt lehetőségünk idén karácsonykor, és éltünk is vele. G. és én legalábbis mindenképpen.)

De mindez nem gátolta meg őt abban, hogy ügyesen kinövessze az ötödik fogacskáját, az egyik felső oldalsó metszőfogát (kiokosítottam magam fognévügyileg ám!), és a párja is szemmel láthatóan jó úton van már. 

Kis családunk mindhárom tagja átesett egy jó kis megfázáson - mikor máskor, mint karácsonykor, amikor összegyűlik a család, hogy jól körbeprüsszöghessük a bacilusainkat -, kezdve Manóval, folytatva G-vel és velem, de már mászunk is ki belőle mindannyian. De ezt leszámítva jó kis karácsonyunk volt idén is.

A Nagylány beszédrepertoárja két kétszótagú szóból áll jelenleg, az egyik az amma (alma), a másik pedig a dabda (labda). Leszámítva persze az anya-apa-mama-tata-hammam és hasonló kifejezéseket. Az egyik kedvenc mozgásformája a lépcsőzés, kiköveteli, hogy a harmadik emeletre önállóan jöjjön fel (persze azért egy kis segítséggel, amit nagy nehezen fogad csak el, ha nem boldogul). Ez is nagy élmény, amikor bevásárlás után mindenhonnan lógnak rajtam a cuccok. De így télen cuccok nélkül sem egyszerű. (Megjegyzem, nagyon várom már a tavaszt...)

Az önállósodási folyamat nem csak itt mutatkozik meg ám. Megfigyelhető az étkezéseknél (Nehogymá' anya adja, majd én szedek magamnak!), sétánál (Nem kell fogni a kezem, nagylány vagyok már!), de minden más tevékenységnél is. Nehezen tűri, ha rá akarunk bármit is erőltetni. Kivétel az öltözködés, itt meglepően kooperatív a kis hölgy, tényleg, öröm ruhát adni rá! :)

Görcsoldó

Rá kellett jönnöm, hogy sajnos a betűnek nincs mindig teremtő ereje (lásd alábbi bejegyzés), de hála az égnek a délutáni alvás stabilan tartja magát, remélem, ez most már így is marad. De ha nem, hát máshogy lesz.

Megtanultuk ugyanis, hogy nem szabad, nem érdemes rágörcsölni semmire, mint azt én az első időkben tettem Manóval. (Miért nem eszik? Miért nem alszik most? Most meg miért sír? Ennek így kell lennie, mert azt írta a könyv... Most ezt miért csinálja, hééééé, ez nincs benne a könyvben!!!, stb.) Szóval olyan úgysincs, hogy minden úgy menjen, ahogy az le van írva. A nagyjából, az a jó szó. Hogy pl. a babák nagyjából 1 éves koruk körül térnek át a napi 1 alvásra. De van, aki már 10 hónaposan egyszer alszik, és olyan is, aki még másfél évesen is kétszer. És mindkettő normális. Ugyanúgy, ha valaki 6 hetes korától átalussza az éjszakát, vagy ha valaki még kétévesen sem. Az már más kérdés, hogy a szülő melyiknek örül jobban és melyikre büszkébb :). És idővel arra is rájön az ember, hogy a baba titokban fogja a szülei kezét és vezeti őket. Mi minden apró lépésnél megfigyeltük ezt. Nem érdemes erőltetni valamit, ha ő nem akarja. Könnyen lehet, hogy másnap már ő fogja kérni. Ezt megtanultuk. Hogy görcsölni nem szabad.

Szomorú dolgok is történtek sajnos mostanában. Holnap elutazom Anyukámhoz, mert szegényke szilánkosra tört bokával fekszik... Ő az első fecskék egyike, akinek sikerült a jégen elcsúsznia. Ma hazaengedik a kórházból, én meg megyek kicsit kényeztetni Őt. Egy kis szerepcsere, már épp itt volt az ideje :).

A betű teremtő ereje (?)

Tegnap megemlítettem, hogy milyen jó lenne, ha Manó nem délelőtt, hanem ebéd után folytatná le a napi alvását. És tessék: ma már így is történt! Ennyi. De jó lenne, ha minden kívánságom így teljesülne! Lehet, hogy csak le kell írni? Ki is próbálom: Úgy szeretném, ha holnapra kivasalódna az összes vasalnivaló!

No és az elmaradhatatlan kép a tegnapelőtti szülinaposról, csak hogy legyen egy tortaevős is:

Nagy munkában

Eljött ez a nap is

Most, hogy végre elaludt a kis Manó, nekiülök a beszámolómnak, mert van ám miről írni! Nagy nap volt ugyanis a tegnapi: Maszat Manci, becsületes nevén Kincső 1 éves lett. Szóval igen, eljött ez a nap is... Nem is tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek? Inkább nevetek, sírással úgy sem megyek semmire.

A nap nagy része készülődéssel telt, mindenképpen saját készítésű tortát szerettem volna adni neki - legalább most. Találtam egy jó kis tortareceptet, nem is tűnt nehéznek, ezért belevágtam. Így sikerült:

Életem első olyan tortája, ami finom lett és még tűrhetően is néz ki :)

Délután átjött G. családja - anyukája, nővére, másik nővére és az ő férje (keresztanya és keresztapa) és a kislányuk felköszönteni a kis Tökmagot. Az én családom online-csokitortát küldött Manónak, ma meg a postaládában találtunk egy kis csomagot anyukámtól.

De visszatérve a tortára: nagyon büszke vagyok magamra. :)

S íme a recept: Sült túrótorta

A tésztához:

50 g porcukor

100 g vaj

150 g búzaliszt

A túrótöltelékhez:

500 g túró (félzsíros)

90 g étkezési keményítő

200 g porcukor

500 ml tej (2,8%-os)

400 ml tejföl (20%-os)

1 db citrom héja

2 db tojás

15 g vaníliás cukor

 Elkészítés: 1. A sütőt előmelegítjük 190 C-ra. Béleljünk ki sütőpapírral egy 22 cm átmérőjű kapcsos tortaformát.
2. Először a tésztát készítsük el. A lisztet keverjük el a porcukorral, majd gyúrjuk hozzá a vajat. Ahogy összeáll a tészta, már jó is. Ne gyúrjuk túl, mert törni fog nyújtáskor. Ha elkészült, tegyük 10 percre hűtőbe.
3. Ha megdermedt, nyújtsuk ki a tésztát, és béleljük ki a tortaforma alját - úgy, hogy a tészta felnyúljon 3-4 centit a forma falára -, hézagosan szurkáljuk meg, és süssük elő. Csak addig süssük, míg teljesen aranysárga nem lesz. Nekem a nyújtással akadt egy kis problémám, összevissza szakadozott a tészta, de beleraktam a tortaformába és ott nyomkodtam szét.
4. A krém összetevőit egy tálban alaposan mixeljük össze.
5. Tegyük a híg tölteléket a formába, és kb. 90 - 100 percig süssük 190 C-on - légkeverés nélkül. Ha sütés közben nagyon sötétedne a torta teteje, fedjük le sütőpapírral, vagy alufóliával!
6. Ha kisült a torta, hagyjuk kihűlni, majd vágjuk körbe a formában egy vékony, sima pengéjű késsel. Vegyük le a keretet, és szeleteljük. Kicsit megijedtem, amikor kivettem a sütőből, mert tiszta rezgős-kocsonyás volt az állaga, de mire kihűlt, szépen megszilárdult.

A maradék

Ennyi. Lehet variálni gyümölcsökkel vagy bármivel, egyéni fantáziára bízva. Isteni finom!

Sütöttem ám pogácsát is, és - jó napom volt tegnap - valahogy ez is jól sikerült. :)

Ennyi lett - vagyis valamivel több, mert mire lefényképeztem volna, ... ööö... izé... rájárt egy mosómedve...

És így készül:

Kell hozzá:

- 50 dkg liszt

- 25 dkg margarin

- 2 tojás sárgája

- 2 dl tejföl

- 1 csomag sütőpor

- 1 kávéskanál cukor

- 1 teáskanál só

Ezt mind összegyúrjuk, 1-2 órát hűtőben pihentetjük, majd újra átgyúrjuk, kinyújtjuk 1 cm magasságúra. Kiszaggatjuk, sütőpapírral bélelt tepsibe rakjuk. A tetejét megkenjük tojásfehérjével, megszórjuk sajttal/köménymaggal/szezámmaggal/stb. 200 fokos sütőben 25-30 percig sütjük. Én légkeveréssel 10-15 percig sütöttem.

Na jó, ennyit a kajákról. Nézzük, mi a helyzet Maszat Mostmárténylegnagylány Mancival. Az utóbbi időben masszívan ráállt a napi egyszeri alvásra, csak egy a probléma: mindez délelőtt történik. Jó lenne, ha ki tudnánk húzni ebéd utánra, most ezen az ügyön dolgozom. Nagyon cukin dumál már, a legtöbb szó első szótagja megy már (pl. káposzta = ká, stb.), de a legújabb tudomány az amma (= alma). És még valami: Manócska életének első évét 4 darab kibújt fogacskával zárta.

Ja, van ám még más is! Újabban a manipuláció fortélyait sajátítgatja el a hölgyike - elsősorban az anyjával szemben. Ez oly módon történik, hogy ha például "kényszeríteni" akarom valamire (mondjuk, hogy feladjam rá a kabátot, mielőtt kimegyünk az utcára vagy nem tetszik neki a babakocsiban-lét), akkor hangosan - KÖNNYCSEPPEK NÉLKÜL - bömböl, hogy "Apaaaaaaaaaaa, apaaaaaaaaaa!" Nem tudom, mit gondolnak a járókelők, ha ezt hallják, már az is megfordult a fejemben, hogy azt hiszik, most raboltam el az apjától...

Maszat Manci esete a tejbegrízzel

Ízlett...

Megmérettetett

Ma lezajlott Maszat Manci 1 éves státuszvizsgálata. Rövidre fogom: 9.080 gramm és 77 cm a lány. A doktor néni azt mondta, hogy ez így oké, lassan a tápszert is elhagyhatjuk és bevezethetjük az igazi tejet. Éljen! :)

Ma találkoztunk utoljára a védőnéninkkel is, mert hamarosan elmegy szülni...

Keresztelő és az after party, avagy őrült nagy szerencsém lesz

Nem tudom, biztosan van valami a levegőben, de Maszat Manó az utóbbi napokban eléggé összevissza alszik. No de a mai éjjel kicsit kiütötte a biztosítékot. Nem volt elég, hogy háromszor felébredt, de a kisasszony úgy döntött, hogy éjjel 5-kor - igen, ez az időpont nekünk még sötét éjszaka - ő bizony nem alszik vissza. Próbáltam én mindent, amit szoktam, de nem és nem. És a gondolataim sem voltak túlságosan vidámak, ezt G. is tanúsíthatja. Végül jó másfél óra múlva nyomta el az álom, úgy, hogy beraktam egy mesefilmet és összebújtunk.

Mostanában nagyon anyás a lány. Nem téveszthet szem elől egy pillanatra sem. Van is gond, amikor suliba megyek és a megőrzőben hagyom! Az egykori "jóbaba" átváltozott sírós babává. Sír, sír, vigasztalhatatlanul és csak akkor nyugszik meg, ha visszatérek. Nem túl jó így, állandóan ez jár a fejemben az iskolában is, hogy vajon most mit csinálhat, ugye megnyugodott már? Remélem, ez is csak egy időszak, amin minél hamarabb túlesünk. Vagy a szeparációs szorongás (kedvenc szavam, hihi) újabb hullámja?

De azért, hogy jó dolgokról is írjak, más is történt a közelmúltban: megkeresztelték a Kismanót. Minden szép és jó volt - egy-két bakit leszámítva, de ezt fedje örök homály. Igaz, Manó kicsit türelmetlen volt a szertartás alatt, de ki követelheti meg egy örökmozgó totyogótól, hogy ne gyakorlja a tudományát minden adandó alkalommal?

No de ez a napunk sem zárult le csak úgy! Este a szobájában játszottunk hármasban, és pelenkacserekor felmerült, hogy mi lenne, ha pucérkodna kicsit a lány, biztosan élvezné. Így is lett, nagyon jól elvolt, de egyszer csak G. szól, hogy szerinte most már adni kéne rá pelust, mert mintha látna valami fura arckifejezést. Fel is kaptam a lányt, node jó lett volna, ha 10 másodperccel gyorsabb vagyok, mert amint a levegőbe emeltem, éreztem, hogy valami repül a szőnyegre. Én pedig, mivel már lendületben voltam a pelenkázó felé, a lábammal telibe találtam azt a bizonyos valamit. Háááát, mit ne mondjak, várom a jószerencsémet, mert ha lesz, akkor nagyon nagy lesz!

Jack és a nátha

Tegnap sikerült ismét belefutni egy jó kis filmbe - kivételesen a tévében. G. hívta fel rá a figyelmemet, hogy Jack Nicholsonnal lesz egy film, gondoltam, az akkor rossz nem lehet. És így is lett. Egy kis bökkenővel. Sajnos - hiába no, öregszünk - az álmosság elnyomott minket úgy a kétharmad részénél. De ez sem tartott sokáig, Maszat Manci riasztott ugyanis.

Azzal kezdődött, hogy este 10-kor jókora okot adott arra, hogy újrapelenkázzam, majd szépen elaludt. 11-kor arra ébredtünk, hogy sír, mert nem kap levegőt, úgy benáthásodott (már az esti fürdetésnél tiszta nyűg volt). Szegényke nagyon nehezen aludt vissza - persze, mert alaposan felkavartuk az amúgy is zaklatott lelkivilágát a porszívós orrszívós hadjáratunkkal. Szóval 11-től hajnal 1-ig virrasztottunk. Gondolom, megint a megőrzőben kaphatott el valamit, de nem baj, mert elhatároztam, hogy olyan gyorsan kikúrálom a kisasszonyt, ahogy csak lehet, mert a hétvégén bizony fontos jelenése lesz! :)

A nagy lépés

Ééés végre rászántuk magunkat! De milyen jól tettük! Maszat Nagylány Mancinak ugyanis mostantól külön szobája van. Teljesen, vagyis éjjel nappal, ha akarja. (Azért remélem, még jópár évig nem fogja akarni.) De a lényeg az, hogy az éjszakákat néhány napja külön szobában töltjük. Mi vonultunk ki a kisszobából és vettük birtokba a nagyot, ő pedig maradt az eddigi helyén. 

Igazából semmi változást nem véltünk felfedezni az éjszakai alvását illetően. Egy barátnőmmel ki is elemeztük a dolgot, és rájöttünk (minő felfedezés!), hogy a szülőnek, legfőképpen az anyának kell ehhez a lépéshez megérnie, nem pedig a gyereknek. Az első tervünk G-vel az volt, hogy majd 6 hónaposan költözik külön Manó, aztán, hogy majd 8-9 hónapos korban, de mindig amikor eljött az idő, vacilláltunk. Most pedig a legnagyobb természetességgel fogadtuk a(z általunk kieszközölt) változást.

Ja, és még egy jó dolog: Amióta átköltöztünk, az ágyunk sem recseg! :)

Aparagacs

Maszat Manci kizárólagos anyamatricából mostanában napközbeni, majd esti anyamatricává redukálta magát. A közbeeső időben pedig apamatricaként funkcionál, ami abból áll, hogy ha megjön az apukája a munkából, szó szerint repül a karjaiba, le sem lehet onnan választani egy ideig. Még azt sem engedi meg, hogy G. átöltözzön vagy legalább a cipőjét levegye, mert visít. Ha próbálom átvenni, ugyancsak visítás van. Ez kb. fél-egy órán keresztül tart, szép lassan betelik az apjával, aztán már jöhet a játék. Arról nem is beszélve, hogy ha meglátja a telefonomban a fényképét, olyan cuppanósokat ad rá, hogy csak na! (Nem, nem vagyok féltékeny ilyenkor. Cseppet sem. Egyáltalán nem. Na jó, csak egy icipicit. Egyébként annyira jó ezt látni!)

A fog témáról annyit, hogy már napok óta kínlódik szegény Manó a 4-es számúval, azt reméltük, hogy végre ma éjjel kibújik, de nem. Pedig ez az elmúlt éjszaka nem volt ám semmi. No de majd csak...

És egy kép a tegnapi sétánkról:

Őszi séta

Nem is mi lennénk...

... ha a hétvégi makói kirándulásunk anélkül zárult volna, hogy semmit nem felejtünk el. De nem így történt, szóval ismét nem hazudtoltuk meg önmagunkat. Amint kiszálltunk az autóból és G. kinyitotta a csomagtartót, feltette a kérdést (bár inkább nem is kérdés volt, hanem kijelentés): A babakocsi (?). Igen, otthagytuk, de jó! Most logisztikázzuk ki a hetünket valahogy nélküle... Az iskolába menést megoldottuk busszal, és a többi napot is meg fogjuk valahogy, úgyis esős időt mondanak az időjósok. Maximum nem megyünk messzire, csak a ház elé sétálgatni. :)

És egy tegnapi kép, muszáj volt lefotózni, olyan cukin majszolta Manó az almát:

AlManó

És még egy régebbről:

Cipősdobozban ülni vagány dolog!

 

Jé, tudok videót felrakni! :)

Bababeszéd és babahangulatok

Maszat Manci újabb és újabb kifejezéseket sajátít el napról napra. Egyik kedvence mostanában a kukk/kukucs (néha kikk, esetenként kákk), to (= ott) a vau-vau, de van még régebbről a búúú (boci), az áp (=jelentése: háp, kacsa), a bááá (=beee, bari). Az anyát már régóta mondja, de hallottuk már az apát, a mamát és a tatát is. No és ami az egyik legelső volt, az nem más, mint a hammam - amit néha össze lehet téveszteni a mamával -, de teljesen mást jelent, nem hiszem, hogy nehéz lenne kitalálni, hogy egy haspók esetében mit  is :). Majd' elfelejtettem: a nem-nem is elég jól megy ám! Ja és igen, a halacskatátogás, bár az nem beszéd.  Van még néhány megfejtésre váró kifejezés is, azokat inkább nem részletezem.

Más: A gyerekmegőrzőben, ahol Manó addig van, amíg én a suliban koptatom a padot (amúgy a szomszéd szobában), Manóról eddig csak szépet és jót hallottam. Úgy nevezték a megőrzős nénik, hogy "A Jó Baba", akivel eddig soha semmi gond nem volt. Úgy hívják, hogy "A Kis Barangolós", mert egész idő alatt bejárja a terepet töviről hegyire és felfedez. Mondtam is  nekik, hogy ne szaladjanak ennyire előre, meg amúgy is, nincs olyan, hogy "jó baba - rossz baba", legalábbis én nem hiszek ebben, főleg nem ilyen pici korban. Később már biztosan van jó gyerek - rossz gyerek valamilyen szinten (vagy inkább jól nevelt - neveletlen), de az sem ilyen fekete-fehér. Szóval szerintem minden baba jó. De természetesen mindenkinek a sajátja a legeslegjobb. Szóval tegnap mindenféle jóbabaságnak ellentmondott a kisasszony, és szinte az egész időt végigsírta (kivéve, amikor bementem hozzá), annyira, hogy a sírástól már kis piros pöttyök jöttek ki a homlokán. Mondták is, hogy de hát ez a lány nem szokott ilyen lenni... Aztán kiderült, hogy csak anyahiánya volt, délutánra már úgy viselkedett, mint akit kicseréltek. Hiába, nincs két egyforma napja egy felnőtt embernek sem :).

Pudingos kiflik

Történt, hogy egyik nap egy barátnőmmel sétálgattunk, egy hogy-hogy nem, valahogy betévedtünk egy közeli híres (fogyókúrázóknak hírhedt) pékségbe. Itt bizony G. kedvencén, a pizzás csigán kívül egy csokipudingos kifli is belevándorolt a táskámba, majd a hasamba. Nos, azóta nem tudtam nyugodni, gyakran eszembe jutott ez a mennyei finomság.

Tegnap megérkezett hozzánk G. anyukája egy receptet lobogtatva a kezében, és ez nem volt más, mint a pudingos kifli receptje. (Nem, nem meséltem neki a csokipudingos kiflis élményemről.) A dolgok ilyetén együttállása (Ez biztos valami jel! :)) azt eredményezte, hogy ma kénytelen-kelletlen (ha-ha!) megsütöttem ezt a finomságot. 

 Ilyen lett:

Csoki- és vaníliapudingos kiflók, némelyik fahéjas cukorban meghempergetve - nyamm

Alvósállat

Maszat Mancinak van egy jó barátja, akihez álmában mindig odabújik, alvás előtt pedig megnyugtatják jól rágcsálható fülei. Ő az ÁlomBARIngató (igen, egy bari). És ha már itt tartok, ejtek néhány szót Manó legújabb alvási szokásairól. 

Mostanság könnyű vele, azt mondhatom. Nem, még nem alszik el magától, de már rázni sem kell a kis popóját. A napközbeni módszerek egyike a cumisüveges ivás - ezáltal minimum 3 deci folyadék el is fogy, és a végére a Manó szépen kidől. A másik verzió a babakocsis, ez megy magától (nem úgy, mint a kocsi, azt mozgatni kell). Este pedig általában belealszik a vacsorájába (szintén cumisüveges megoldás). 

Nem is tudom, hogy említsem-e az éjszakákat. Na, rajta. Szóval. Úgy átlagban 3-ból 1 éjszakát gond nélkül végigalszik, bár mostanában a fogzás miatt ez ritkult, de ez az ismerősökkel összehasonlítva jó aránynak számít. A legújabb szokás, hogy hajnalban (5 - fél 6 körül) felébred, és nem hajlandó a saját ágyába visszafeküdni. Csak a miénkbe. Tudom, ajjaj... Nem szeretnénk odaszoktatni, de G. szerint ez lesz a vége. És ezt gyanítom én is. No de sebaj, még úgyis százszor változni fognak a dolgok alvásilag. Rossz megoldás pedig nincs.

Orrszívó barátunk

Eljött ez a nap, jobban mondva éjszaka is. Felavatásra került az eddig a polcon, nyugodt semmittevésben lapuló porszívós orrszívó. Délután már eléggé folyt az orra Manócskának, sőt tüsszentett is néhányat és köhécselt is, de arra azért nem számítottam, hogy éjszaka arra ébred, hogy nem kap levegőt. Szóval megbizonyosodtunk, hogy jó találmány ez az orrszívó berendezés... (És szerencsére különösebb sírás sem volt a porszívó hangja miatt, pedig máskor mindig megijed. Lehet, hogy érezte, hogy jót akarunk neki. :)) Nagyon remélem, hogy csak egy kis nátha az egész, semmi komolyabb. A hosszú hétvégén ugyanis mennénk (vagy mentünk volna, nem is tudom még, hogy írjam) családlátogatni, de így még meglátjuk, mi lesz.

A járást gyönyörűen gyakorolja, kézben már egyáltalán nem akar lenni (csak ha valami olyat lát, ami onnan fentről megkaparintható), a babakocsiból is egyre gyakrabban kikívánkozik.

No és ami nem elhanyagolandó: több napos vajúdás után (szerencsére azért nem volt olyan vészes, mint az első), kibújt tegnap 3. fogacska is! :) 

Amúgy egy tündérmanó ez a gyerkőc, odavagyunk érte teljesen meg vissza, nem is tudom, hogy lehet-e még jobban, de mindig megtapasztalom, hogy lehet.

Gesztenyeszedészet

Az új hobbi

Filmek és mérlegek

Valamelyik este olyan ideálisan alakult, mint már nem is emlékszem mikor. Történt ugyanis, hogy Manci 8-kor kidőlt, nekem pedig semmi egyéb halaszthatatlan-sürgős hajmosás/vasalás/mosogatás/egyéb dolgom nem akadt, sőt még különösebben fáradt sem voltam. Így hát G-vel úgy döntöttünk, hogy megnézünk egy filmet. És hosszú hónapok óta először sikerült végignézni egyet MEGSZAKÍTÁS NÉLKÜL. Tudom, apróság, de olyan jó volt! Kicsit mintha moziban éreztem volna magam. :) Az élményen emelt az is, hogy mellesleg a film sem volt rossz, sőt (Életrevalók).

Ma tölti egyébként Maszat Manci a 10. hónapját. Tegnap elvittem mázsálásra és mérésre: 75 cm a hölgy. A súlya a védőnőnél 8.700 gramm, a doktornéninél 8.400. Igazából a dokinénisnek hiszek, mert egyrészt eddig is azt figyeltem, másrészt a védőnőnél a felnőtt szobamérleg is 2 kilóval többet mér, mint bármelyik másik. (És persze ennek a mérlegnek az eredményét írják be a várandós kiskönyvbe, grrrrrr......)

Torok Gyula

Hétvégére  háromfős kis háztartásunk még egy taggal egészült ki, aki nem más, mint Torok Gyula, becenevén Torok Gyuszi. Az egész úgy kezdődött, hogy csütörtökön Manó megkapta az agyhártyagyulladás elleni oltás második adagját. A doktor néni mondta, hogy ettől nem gyakori a láz, de ha mégis, akkor kapjon kúpot vagy nurofent.

Délutánra már bágyadt volt a kismanó, estére pedig csúnyán belázasodott. Betudtuk ezt annak, hogy ez az eső oltás, amit anyatejes védelem hiányában kapott, másnapra kialussza. Persze. Lázasan ébredt - kúp -, aztán napközben semmi gond, csak egy kis étvágytalanság, estére megint láz - kúp. Másnap ugyanez. Amikor már vasárnap is lázasan ébredt, úgy voltunk vele, hogy ez már gyanús. Ennyi ideig nem normális dolog egy oltástól lázasnak lenni, akármi is van, hétfőn elvisszük az orvoshoz.  

Nappalra szépen lement megint, de aztán este jött a feketeleves! Igaz, láz már nem volt, de helyette minden más! Semmi nem volt jó. Nem evett, nem ivott, nem aludt, csak sírt és sírt. G. jött egy mentő(nek látszó)ötlettel: hűtött rágóka, hátha a foga jön. Ezzel elvolt a Manó egy negyed óráig, azt hittük, megvan a megoldás végre. De nem. Újrakezdődött a zokogás, és látszott, hogy szenved szegényke. 10 óra körül úgy döntöttünk, irány az ügyelet, nem állapot, hogy majd összeesik, olyan álmos, de valamiért mégsem tud aludni. (Persze a kocsiban kb. 3 másodperc kellett, és már aludt is. Itt megint elbizonytalanodtunk, hogy menjünk-e az ügyeletre vagy sem, de végül is úgy határoztunk, hogy jobb félni, mint megijedni. Inkább menjünk semmiségért, mint ne, ha baj van.) Jól is tettük, mert - mint már az előzményekből is látható -, Mancika egy kedves kis vírusos torokgyulladást hozott kis csapatunkba. Hogy a váróban szedte össze az oltáskor vagy amikor babafelügyeleten volt a többi gyerek között, már nem fog kiderülni. Mindenesetre már szépen jön kifele a betegségből a hölgyike, nem lázas, csak nyűgös és kis elesett (ez is éppen elég).

Gondűző babakeksz...

... ami ahhoz képest, hogy milyen egészséges, egész finom lett.

(nem a külső a lényeg)

És még a Kétfogúnak is ízlik :)

Hosszú nap lesz ez a mai

A hidegfront csúnyán rányomta a bélyegét az éjszakánkra. Éjjel vagy 5-6x felébredt szegény Manó, kétszer is magunk mellé vettem, mert csak a közelünkben volt hajlandó visszaaludni. Én persze így nem tudok aludni. Félek, nehogy ráfeküdjek álmomban (nem mintha nem jelezné szerintem, de akkor is), meg amúgy sem az igazi így, bármennyire finom babaillata is van... Szóval elmondhatom, hogy nem volt másfél óránál hosszabb alvásunk egyben. 

Ma pedig olyan vagyok, mint egy kicsavart mosogatórongy. Ráadásul még az eső is esik, így bentragadunk a lakásban egész napra. Délutánra pedig így ki kellene találnom valamit, amivel lekötöm, mert 4-5 körül Manó már az ajtót szokta kaparni, mint egy kiskutya, hogy menjünk már. Ja, és hozza a sétálós táskáját.

Menő Manó

Igen, mint a címből is kiderült, Manócska megtette az első lépéseit a napokban. Kicsit túlzás még azért, hogy jár, de jó úton van afelé. Úgy történt, hogy az egyik pillanatban még nagyban tevékenykedett valamit, aztán a következőben pedig már láttam, hogy tipeg felém. Annyira meglepődtem, hogy amint megláttam ezt, nem hagytam, hogy menjen, ameddig tud, hanem rögtön felkaptam és összepuszilgattam meglepetésemben... :) Azóta is gyakorol a lány, bár azt lehet mondani, hogy eléggé biztonsági játékos, nem megy bele rázós helyzetekbe (hála az égnek). Egyelőre legalábbis. Eddig tizenakárhány lépés a rekordja, de még azért nem áll teljesen a helyzet magaslatán. Mindenesetre lassan tényleg kiscipőt kell húzni a tappancsaira. 

No és nagylányosodás folyamatban ám! A helyzet az, hogy mindenféle különösebb gond és nyűg nélkül előbújt bizony a kettes számú fogacska is. :)

Uhh, hát igen. Belegondoltam, hogy hamarosan nem lesz már nekünk édibédi kisbabánk... Olyan gyorsan telik az idő! Még csak most született és nemsoká süthetem a szülinapi tortáját.  Bár cserébe kapunk egy édibédi kisgyereket. :)

Team building

Úgy néz ki, ismét beülök az iskolapadba. Egy EU-s képzésről van szó, ami egy bababörzén talált meg minket, és gyesen, gyeden lévő anyukáknak ingyenes. Úgy voltam vele, hogy akkor meg miért ne? Nem mintha annyira unatkoznék itthon, mert egész jól eltelt itthon az idő eddig enélkül is, de érdekelt a dolog és szerencsére sikerült bekerülnöm. Sajnos nem mindenkit vettek fel, amit nagyon bánok, mert egy ismerősöm is pályázott, jó lett volna együtt járni...

Leginkább Mancika miatt aggódtam, mert - bár van a képzés helyszínén babafelügyelet -, még sosem volt közösségben, ráadásul ugye még mindig nem alszik el magától. Szóval ez volt a legfőbb parám (volt egy másik is, de arról lejjebb). Amikor először hagytam ott Manót a bölcsisnénikkel vagy nem is tudom, hogy nevezik őket, olyan kétségbeesetten nézett utánam, hogy azt hittem, megszakad a szívem. Már alig vártam a szünetet, hogy megmenthessem szegény picurkát minden nélkülem rá leselkedő veszélytől. És akkor bekukkantottam. Hát bizony az én drágám úgy eljátszott ott, hogy szerintem eszébe sem jutott, hogy rám gondoljon (volt persze egy kis sírdogálás az elején, de szinte az összes babánál)... És még fél órát aludt is, igaz, kizárólag az egyik lány ölében, de ALUDT!!! És, bár az elején a babafelügyelők ketten voltak csak, gyorsan belátták, hogy 7-8 db 0,5-3 éves gyerekre nem elegendőek, ezért hívtak még néhányat, és így a legkisebbekre egy-egy külön bejáratú vigyázó is jutott.

Az, hogy egészen pontosan milyen képzésre fogok járni, majd csak télen derül ki, addig mindenféle nagyon izgi óráim lesznek, mint például csapatépítés, motiváció, önismeret, pályaorientáció. És az utóbbinál dől majd el, hogy az induló két OKJ-s képzés közül hova orientálódom majd.

Aggódtam kicsit a csapat összetétele miatt is - én már csak ilyen aggódós vagyok -, de eddig úgy tűnik, hogy jó kis csoportba kerültem.

Az első óra csapatépítés volt, izgultam, hogy nehogy olyan feladatok legyenek, hogy "állj ki egyedül a körbe és szerepelj", mert ezektől a hideg ráz. De megkönnyebbülés volt, hogy egy teljesen jó fej óravezetőt kaptunk, aki jól oldotta a légkört.

Szóval ezek a legújabb fejlemények...

Az Első

Ééééééééééssss: JUHHHHHHHÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ :)))

Kibújt végre az első kis fogacska! Tegnap este már nagy volt a nyűg, gyanús volt nagyon a dolog. Aztán a hajnali felkelés és vissza-nem-aludni-akarás, majd egy egészen új módszerrel visszaalvás már teljes mértékben meggyőzött arról, hogy mi lehet a probléma. Ma pedig - így néhány nappal Manócska 9. hónapfordulója előtt - már látni és érezni is lehet a kis gyöngyszemet. A kis szúrósat.

Séta a múltba

Gyulán voltunk néhány napig Mancikával, a gyulai nagyszülőknél. Nagyon jó volt. Otthon volt régi barátném is, akivel egy nap különbséggel szültünk (nem beszéltünk össze). De abban igen, hogy egyik este fogjuk magunkat, és gyerkőcök nélkül felmegyünk a városba. Na de hova menjünk? Az egyik helyen állítólag koncert van, megnézzük. Hát... Nem volt túl izgi, ezért úgy döntöttünk, hogy ellátogatunk a régi törzshelyünkre, az Alfába és nem mást iszunk, mint Alfanerángasst. Stílusosan, pont mint régen.

Betértünk a helyre. Új pultos. (Nem mintha olyan meglepő lenne, kb. 10 éve nem jártam ott.) A csocsóasztal azonban a régi volt - egy különbséggel: már nem huszassal működött (megpróbáltuk). Szóval körbenéztünk, mi változott, mi nem, aztán kértünk a pultoslánytól egy Nerángasst. Szegény, még csak hallani sem hallott róla soha. Elszontyolodtunk, hogy most akkor mi legyen, mert mi bizony nosztalgiázni jöttünk ide. De aztán minden jó, ha jó a vége, előkerült a tulaj, hogy megszerelje a csocsóasztalt (amit eltömítettünk a huszasunkkal), és ő kevert nekünk egy fincsi itókát a régmúlt idők emlékére.

Amíg ott voltunk, végig a Nirvana szólt, a régi kedvencekkel...

Te jó ég, de régen volt, talán igaz sem volt...

Idill

Új korszak köszöntött be hozzánk, és ezt más szóval nem is tudnám meghatározni, mint az idillivel. Persze nem először fordulna elő, hogy miután mindezt leírtam, az egész dolog 180 fokos fordulatot vesz, de sebaj. Szóval a napjaink kellemes együttműködésben telnek. Az ordítós-hisztizős időszak elcsitult, most ha valamire szüksége van a kisasszonynak, más módszerekkel hozza tudomásunkra. És mi nem győzünk betelni vele. 

Minden nap hatalmasokat sétálunk (amíg jó az idő, kihasználjuk) (meg persze a habtestemnek sem árt), 2-3 órát legalább, Mancika nagyon élvezi. A játszótérre most már minden nap elmegyünk, a hintázás egy fontos esemény, nem maradhat ki a napi programból. Néha plédet is viszünk magunkkal, és piknikezünk egyet. Élvezi a szabadban létet, és haladás, hogy most már nem vesz mindent rögtön a szájába (csak amikkel ismerkedik), így a fű már nem akkora ellenségünk. Csak tépkedi meg koszolja magát :).

 

Sziasztok! :)

Egyebek: Napról napra egyre hosszabb ideig álldogál már kapaszkodás nélkül - persze közben is tevékenykedik valamit, mert anélkül uncsi lenne. Így egy idő után persze potty a vége.

A balatoni kiruccanásunk nagyon jól sikerült, természetesen volt lubickolás is:

Az első három hónapunk

Ha bárki megkérdezné, hogy elcserélném-e az első három hónapot akármi másra, határozott nemmel felelnék. Holott... Nem volt könnyű... Az amúgy sem könnyű első hónapokat a rettegett hasfájás fűszerezte meg. Míg Manó az éjszaka közepén órákon keresztül a hasfájástól ordított, én a tehetetlenségtől elcsigázottan próbáltam túljutni a holtpontokon. (Ez szerencsére egyik napról a másikra egyszer csak elmúlt, mintha sosem lett volna.) Hozzá kell tenni azt is, hogy az első hetekben teljesen fel volt borulva az időérzéke, nem volt olyan éjszaka, hogy éjjel fél kettő előtt elaludtunk volna.

Az első három hónap fáradtsága semmihez nem hasonlítható. Biztos vagyok benne, hogy azelőtt soha de soha még csak hasonlót sem tapasztal az ember, még X óra nemalvás után sem, mint akkor. A kimerültség, a pozitív-negatív érzelmi változások, amik egy új kis Élet érkezésével járnak (főleg az első baba esetében), a szülés utáni testi-lelki megpróbáltatások mind-mind hozzájárulnak ehhez. De mindemellett végig ott vannak azok a kis mosolyok, a cuki böfik, a nézése, és a kis léte egyszerűen, amik miatt mégis azt gondoljuk, hogy érdemes volt...

Időbe telik, amíg az ember igazán Anyának (nagybetűsnek) érzi magát. De egyszer csak azon veszi észre magát, hogy ő és a lánya olyanok ketten, mint a borsó meg a héja.

Hintánál

Kislány a kisfiúnak:

-Viktorka, akarod, hogy meglökjelek? Olyan magasra löknélek, miiiiiint... miiiiiiint... miiiiiiiiint... a kutya!

Orrfújás - a rejtély nyitja

Pakolás, pakolás, pakolás... Csak semmi ne maradjon otthon! Manó úszógumija már az autóban várja a csobbanást. Remélem, élvezni fogja a nyaralást (mármint M.)!

Egyébként fény derült egy régebbi rejtélyre. Valamikor írtam arról, hogy Manci mennyire utálja, ha fújom az orromat. Hát, úgy néz ki, sikerült rájönni, hogy miért. Nem olyan régen találkoztam egy ismerősömmel, akivel úgymond szinte együtt szültem. Ő mesélte, hogy az első néhány hónapban (azóta már elmúlt ez a dolog náluk is, nálunk is), amikor a nagyobbik lánya fújta az orrát, akkor ez a picinek mennyire nem tetszett. És hogy ő gondolkodott ezen, és rájött, hogy valószínűleg azért lehetett, mert a császármetszés után (vagy közben, már nem tudom), amikor szívták le a vért vagy ezt-azt, az adott ki ilyen szörcsögő-furcsa hangot. És mivel ezt a születéskor élték meg a babák - ami már önmagában egy nagy trauma volt nekik -, ez is beleivódott a kis agyukba, és mindannyiszor, amikor ehhez hasonló hangot hallottak, összerezzentek, vagy nemtetszésüket fejezték ki.

Nekem a Balaton...

Már csak kettőt kell aludni, ééééééés.... :)

 

Nagyon várom már! Ha minden jól megy, egy jó kis barátnős összeröffenést is sikerül majd megejtenünk. Olyan ritkán találkozunk, sajnos elvitt minket az élet a szélrózsa minden irányába (Jelen esetben: Gyula, Érd, Veszprém és Szeged), de most összeverődünk végre a Balaton partján.

Szeparációs szorongó 2.

És akkor most tényleg, úgy igazán. Amit olyan 5 hónapos korában írtam, az semmiség volt ehhez képest. Mert akkor még viszonylag egy helyben volt Mancika. Na de most, hogy már nem kötik őt bizonyos korlátok, él is ezzel a képességével. Kimegyek a szobából, és már hallom is a kis tappancsokat magam mögött csapdosni a parkettán, miközben a nyányányá-t szajkózza. Ha megtalál, nagy az öröm, mászik is fel a lábamra, mert milyen jó ott. Szóval mostanában különösen keresi a közelségemet a kis hölgy, ami nem esik ám rosszul, csak néha kicsit fárasztó… Egyéb egyedüllétet igénylő tevékenységekről nem is beszélve. Azt hiszem, most egy ideig nem leszek magamra hagyva egy percig sem, hacsak nem alszik.

Ha már itt tartunk: ráállt a kis Manó a napközbeni 2 szundira: az egyiket - a hosszabbikat - a tízóraija (ami amúgy dél körülre esik) utánra, a másikat 4-5 körülre szokta időzíteni. És ez nekem tetszik!

Ja, és, amint látszik, véget ért a két hetes internet-elvonásunk. Többszöri utánatelefonálgatás után persze. Mert a szolgáltatónak magától eszébe sem jutott volna kijönni, mondván, hogy szabadságolások vannak. No comment. Egyébként a dolgot szerencsésen túléltük.

Egyik éjjel megint buli volt, 4-kor felébredt Manci, és úgy viselkedett, mintha reggel 9 lenne (az a normál kelési idő). Hajnali fél 7 volt, mire vissza tudtunk aludni. És utána azt álmodtam, hogy nem volt véletlen ez a szokatlan időpont, ugyanis az zavarta Manót, hogy jön a foga. Megnéztem, és tele volt a szája fogacskákkal, legalább 10-12-vel. Na, mondom, akkor most egy éjszakával megúsztunk több nyűgöset. De aztán felébredtem, és ránéztem a kis fogatlan lánykámra, és tudtam, hogy ez a fog-téma még egyáltalán nem aktuális kérdés mifelénk. Ha az anyjára ütött, majd valamikor az első szülinapja környékén köszönthetjük az elsőket… :)

Csomagcsere

Hamarosan változnak felénk a dolgok, ugyanis tévécsomagot váltunk. Ez önmagában még nem lenne nagy durranás, ha eddig nem csak 4 (vagy 5?) csatornánk lett volna, és sokat mondok, ha azt állítom, hogy havonta kétszer bekapcsoltuk a tévét. (És amikor Anyukám itt van, néha megnézzük a leesős műsort.) Viszont annyira felemelték az árát, hogy kénytelenek voltunk dönteni, hogy mi legyen a továbbiakban, és hát bizony az lett a vége, hogy - hosszú-hosszú eszmecserék után - hamarosan ötvenakárhány csatornás tévével fogunk rendelkezni. 

Amitől igazából kicsit tartok. Emlékszem a régi időkből, amikor még tévés környezetben éltem, hogy azért bele-belenézegettem mindenféle műsorba, sőt, a Barátok közt című showműsor a mindennapi programjaim részét képezte (Más - tévés - sorozatra nem igazán emlékszem szerencsére. Márminthogy rendszeres TÉVÉS követője lettem volna.). A másik dolog, hogy még így sem unatkozunk, alkalmunk sem nagyon lett volna az utóbbi néhány évben leülni a tévé elé... 

Szóval nemsoká jönnek majd kikapcsolni az eddigi szolgáltatást, és egy másik cégtől pedig bekapcsolni a másikat. Igazából abban reménykedek, hogy lesz néhány nap különbség a kettő között, mert kíváncsi vagyok az interneten túli világra is, vagyis, hogy vajon lehet-e élni net nélkül? :) Tényleg várom már!

Fejlemények

Tegnap becsaptam Mancit. Orvul átvertem. Gonosznak érzem magam, de muszáj volt. Reggel olyan aranyosan bújt hozzám többször is, hogy újra (meg újra) meg akartam ezt tapasztalni. Vessetek rám követ, de tényleg belső kényszert éreztem. Fondorlatos módon magamhoz csaltam. Úgy tettem, mint aki szomorkodik, ő pedig szó szerint megsajnált, odamászott hozzám és rámhajtotta a kis fejét, hogy megvigasztaljon. Nem mondom, hogy nem lettem egy pillanat alatt folyékony halmazállapotú. De azért nem akarok visszaélni a jóindulatával, csak a szeretetkinyilvánítás első jelei annyira jól estek! Na meg amikor délután hazaért az apukája és kézbe vette, az ő vállára is ráhajtotta a fejét. Szerintem neki sem esett rosszul a dolog…

Egyébként Manó tegnap óta léböjtkúrát tart. Hiába kínáltam neki tegnap az isteni őszibarackpépet, nem kellett. Almával feltuningolva sem. A hétgabonás tejpéppel hasonló volt a helyzet. Nem hagyta magát, így nem erőltettem. Biztos a fülledt levegő miatt nincs étvágya. Ma sem evett még szilárdat, a krumpli-almapépje a hűtőben várja az újrakínálást. Azért érdekelne már a súlya, jövő héten úgyis megyünk oltásra, akkor majd meglátjuk.

Fejlemény, hogy Mancika napról napra újabb és újabb dolgokat tanul meg. A "Hol a brumm-brumm maci?"-kérdésre ránéz a macijára, a "Hol a breki?"-re a békájára, sőt, ha mondjuk neki, hogy csüccs, akkor le is csücsül. És még a tapsi-tapsiról és a halló-hallóról nem is beszéltem. Éjjel az elejétől a végéig átaludta az éjszakát, ez tök jó, bár mostanában átállt a korai kelésre (6-6.30). Ja, és az esti elalváskor ismét új szokást vezetett be a hölgy: nem igényli, hogy én énekeljek neki, helyette ő maga énekli magát álomba ("dádádá-mámámá-nyányányá"). (Tudtam én, hogy előbb-utóbb be fog sokallni.)

A fejés

Itt az ideje, hogy írjak picit arról is, amit már többször említettem: a fejésről, és hogy hogyan alakult ez így nálunk... 

Úgy kezdődött, hogy a kórházban, amikor tanultam a szoptatást, a védőnő, aki segített, azt mondta, hogy nekem valószínűleg csak bimbóvédővel fog menni a dolog. (Utólag rájöttem, hogy ment volna az anélkül is, mert ha nagyon akartam és Manó is, akkor bizony sikerült... De tudatlan voltam és hittem az első szembejövő védőnőnek.) Oké, ezzel nem is volt gond, bár elég nehezen indult be a tejem, de otthon hősiesen* küzdöttem. A védő azért rendesen megnehezítette M. dolgát, amúgy is olyan kis ügyetlen és mohó volt, könnyen feldühödött, ha nem történt rögtön az, amit ő szeretett volna, így pedig dupla munkát is kellett végeznie, hogy rendesen hozzájusson az adagjához. Persze sokat sírt is miatta (én is, de ez nem lényeg**). 

Aztán a sokk az 1 hónapos státuszvizsgálaton jött, amikor kiderült, hogy alig hízott, amióta hazajöttünk (vagyis a születési súlyára hízott vissza, ami kb. 15-20 dkg-t jelent). Szóval a doktor néni jól ránkijesztett, hogy nem elég a tejem és tápszert kell neki adni pótlásként, mert különben ki fog száradni a baba. Szóval elkezdtük pótolni a tejet, és mellette minden szoptatás után fejtem is. Elég szépen felküzdöttem magam, bár rengeteg idő és energia ráment, de szerencsére sok-sok segítségem volt a két nagymama személyében. Persze az első 3 hónapot így is szinte végig a szoptatós fotelben töltöttem.  

Aztán a fejés-dolog azóta is megmaradt, mert időközben teljesen leszokott a ciciről és átállt a cumisüvegre (sajnos, de érthető, ezzel kevesebb a meló), de legalább nagyrészt anyatejet kap. Pótolni még mindig kell, de úgy vagyok vele, hogy legközelebb ügyesebb leszek... :) Néhány hete, ugyanannyi fejés ellenére eléggé megcsappant a mennyiség, hála (szerintem) egy egész napos vizsgának, ahol csak egyszer sikerült fejnem, és azóta sem tudtam magam visszaküzdeni, de most már úgy vagyok vele, hogy nem aggódom emiatt fölöslegesen, ami van, azt megeszi, máskor pedig kap mást.

A súlyprobléma is megszűnt természetesen (a Manóé, az enyém nem), étvágyilag nem lehet okom panaszra. (Bár a 6 hónapos státuszvizsgálaton rosszallóan megjegyezte a doki néni, hogy még nem duplázta meg a súlyát, pedig már meg kellett volna, de hol van az törvényben leírva, hogy neki percre pontosan 6 hónapos korában grammra kétszer annyinak kell lennie, mint amikor megszületett?) Szóval ez a mi kis történetünk.

Egyébként a kis összcsaládlátogatásunk nagyon jól sikerült, jól esett egy kis pihi. Nagyon résen kell ugyanis lenni Maszat Örökmozgó Manóval, mindenbe bele akar kotnyeleskedni, rá akar kapaszkodni, mászni. A kánikulát elég jól viseli a kisasszony, csak az éjszakák nyűgösebbek, többszöri felébredéssel és ivással, de ez érthető... 

*magamtól lehet, hogy könnyebben feladtam volna az egészet, ha nem tartja bennem G. a lelket

** Miért nem mondta soha senki, hogy a szoptatás ilyen bonyolult dolog???!!!

Fogadalom

Be kell látnom, hogy oly mértékben font körém suttyomban hálót a virtuális világ amióta itthon vagyok, hogy rájöttem, ennek nem lesz jó vége. Így hát komoly elhatározásra jutottam. Elegem lett abból, hogy nagy jódolgomban naponta kb. 10x megnézem az email-jeimet (mintha olyan fontos ember lennék, ha-ha), a fb-ot (mintha olyan sok minden történne ott is), és a többi hasznosabbnál hasznosabb oldalt. A blogírást nem számolom ide, mert azt a magam részéről nem tartom időpocsékolásnak.

Tehát: Ezennel megfogadom, hogy mostantól kezdve sokkal de sokkal hasznosabban fogom eltölteni az időmet, mint eddig, szabadidőm jó részét a számítógép szemkápráztató sugara előtt görnyedve a nagy virtuális ködbe bambulva. (Egyébként nagyon durva, hogy milyen gyorsan pörög az idő a gép előtt ülve!) Terv az persze rengeteg van, hogy a sok-sok (megint csak ha-ha) szabadidőmet a világhálóról  lekapcsolódva hogyan töltsem el. 

Mától el is kezdődik a Nagy Megvalósítás Projekt. Internet kihúz (azért nem gép kikapcs, mert M. szeret zenét hallgatni, az pedig a gépen van. Sok. Most éppen Halász Judit a favorit. Amíg az anyja túlságosan meg nem unja.). Napi max. fél órát engedélyezek magamnak, ez éppen elég lesz, hogy kiéljem internetező ösztöneimet. 

Szóval a labda fel van dobva. Már kész is a megvalósítandó tervek listája. (Listáim világ életemben voltak, vannak és lesznek, nélkülük mintha félkarú lennék. Mert hát ugye akinek nincs esze...)

Még lejjebb kell tenni a matracot

Így szoktak várni ébredés után
(reméljük, hamarosan ágyba kapjuk a reggelit)

Aggodalmaskodós

Naná, hogy amikor korán kell kelni (fél 7-kor), nem fűlik hozzá egyesek - egyelőre láthatatlan - fogacskája (mostanában ugyanis 9 - fél 10 az ébredési idő)! Hosszú perceken át tartó simogatás és szólongatás után sikerült csak felébreszteni Kismancit (Bezzeg éjszaka! Olyankor elég egy pisszenés is!), ugyanis észrevettem a kishölgyön egy kis valamit, ami nem hagyott nyugodni. A (helyettes) körzeti doktor néni tegnap a megfelelő helyre irányított az ügyben, bár mondta, hogy nem sürgős, de mi ma reggel már nyakunkba is vettük a várost. 

Szerencsére nincs gond, egy kis krémezéssel megoldódik a probléma, csak hát az ember aggódik. (Inkább néha fölöslegesen, mint sehogy, bár azért remélem, túl sem parázom a dolgokat...) Manónak majdnem sikerült végigaludnia az eseményt, csak a végén ébredt fel - gondolom hideg volt a krém. Szóval igaz, hogy egy kis apróságról volt csak szó, de odafele úton éreztem először (eddig hála az égnek nem volt még semmilyen problémája Mancikának, még egy kis nátha sem), hogy bárcsak én lehetnék a helyében, hogy neki ne fájjon (rosszabb beavatkozásra számítottam). És biztos vagyok benne, hogy nem utoljára éreztem hasonlót...

Amúgy már alig várom a hétvégét és az azt követő jónéhány napot, ugyanis megyünk a nagyszülőkhöz, azaz "wellness-napok"* következnek, hajfestéssel és egyebekkel, sőt, még esetleg egy kis esti kikapcsolódással is tarkítva! :)

*bármilyen nagyszülői/rokoni segítség babapesztrálás terén

Bogárkaland

Éjjel randevúm volt. Történt, hogy Őfőszomjassága az éjszakai teázása után hajnal 2 körül már édesen aludt az ölemben, amikor furcsa zúgást hallottam a kiságya felől, aztán meg is láttam a zajforrást (illetve kontaktlencse hiányában csak egy nagy fekete foltot), amint a kiságy feletti falnál repked, majd hirtelen eltűnik. Na, ennek fele sem tréfa, gondoltam, így Mancikát kénytelen voltam óvatosan lehelyezni a nagyágyra és G-t felébresztve az ő gondjaira bízni, amíg akcióba léptem. Rólunk tudni kell, hogy hasonlóképpen viselkedünk ilyesmi szituációkban:

Szóval nagy hősök vagyunk e tekintetben, de nem volt más választásom, tennem kellett valamit. Elsőként egy harci eszközt kerítettem (Piroska és a farkas A/4-es méretű puhafedelű). Ekkor már ébredezett Manci is, észrevette, hogy nem a szokott helyére tettem vissza. Visszafordultam a kiságy felé, és - láss csodát - rögtön megpillantottam a gusztustalan másfél centis fekete valamit, amint éppen Manci plüssmackójának feje búbján sétálgatott. Harci eszközzel suhintás 1: a bogár eltűnt. Aztán egyszer csak (hála az égnek), újra megjelent az ágy farácsainak tetején, mintha mi sem történt volna. Ez így jobb is, könnyebb célpont. Harci eszközzel suhintás 2. a "fujj" és az "undorító" szavak félhangos skandálása mellett. Közben mindenféle rémképek tolakodtak a lelki szemeim elé, hogy ha nem lesz meg az az állat, akkor éjszaka majd jól elkezd mászkálni Manó kis testén, belemászik a fülébe-szájába, jajj, rossz is belegondolni! Szóval elszánt voltam. Nagyon. Erre az újabb (VÉGZETES!!!) csapásra azonban úgy felriadt Kismanó, hogy azonnal sírni kezdett ijedtében, és több mint egy órába telt, amíg újra elaludt. De minden jó, ha jó a vége :).

Kapaszkodó

Repül az idő! Minden napra akad valami program, aminek kifejezetten örülök, mert Mancika nagyon élvezi, szeret mozgásban lenni nagyon (Sőt, ha nem történik semmi, az nem jó. Nagyon nem jó.). Jó is ebben a hőségben kimozdulni, mert megsülnénk itthon a panelban. Hétvégén például igazi örömünnep volt. Egy éves kis cimborája ugyanis kertes házban lakik, ahol volt minden, mi manószemnek-manószájnak ingere, a pancsolótól kezdve a hintáig, a leterített plédektől a mindenféle (számára) új játékokig, szóval olyan jól elvoltak a kis törpik, hogy nekünk szinte csak asszisztálni kellett és szürcsölni a fincsi - nekem egyelőre alkoholmentes - söröket. Mondtuk is a házigazdáknak, hogy megyünk minden nap :).

Az állásba való felkapaszkodást azóta is lelkesen gyakorolja Manó, most már mindegy, hogy székre, babzsákfotelre, kis- vagy nagyágyra, anyára vagy apára, lényeg, hogy függőlegesben legyen az egész kis testével. Nagyon büszke ám magára, amikor sikerül! Vigyorog, mint egy vadalma! Ismerek valakit, aki hasonlóan zsenge korában csinált hasonlókat, az ő anyukájának azt mondták (ez kb. 30 évvel ezelőtt történt, ma már annak az egykori kisbabának is van egy picivel több mint fél éves kisbabája...), hogy kötözze le a gyereket, mert tönkremegy a lába (szerintem egyébként ma már nem tanácsolnak ilyen drasztikus módszereket). Na ja. Kötözhette az az anyuka (most már nagymama), ha egyszer valaki fel akar állni, akkor fel fog állni. Ő érzi, hogy mikor jött el az idő. Szóval úgy sejtem, hogy az én kis személyi edzőm hamarosan rálép a gázpedálra. 

Mostanában pedig nekem is van ám szabadidőm, nem is akármennyi! Ez azt jelenti, hogy Manó kihagy egy délelőtti félórás szundit, és csak a tízórai után dől ki, akkor viszont kb. 1,5 órára. Pont jó, így az utóbbi időben rendszeresíteni tudtam az ebédfőzést, ami eddig viszonylag ritkaságnak számított...  Szóval nagyon élvezem a dolgot. Egyedül a vasalnivalótól nem tudok szabadulni, arra napközben egyszerűen nem visz rá a lélek. Esténként meg csak a "kötelezőket" vasalom ki, mondván, majd holnap este többet fogok. Aztán mégsem. Ez van. :)