Aparagacs

Maszat Manci kizárólagos anyamatricából mostanában napközbeni, majd esti anyamatricává redukálta magát. A közbeeső időben pedig apamatricaként funkcionál, ami abból áll, hogy ha megjön az apukája a munkából, szó szerint repül a karjaiba, le sem lehet onnan választani egy ideig. Még azt sem engedi meg, hogy G. átöltözzön vagy legalább a cipőjét levegye, mert visít. Ha próbálom átvenni, ugyancsak visítás van. Ez kb. fél-egy órán keresztül tart, szép lassan betelik az apjával, aztán már jöhet a játék. Arról nem is beszélve, hogy ha meglátja a telefonomban a fényképét, olyan cuppanósokat ad rá, hogy csak na! (Nem, nem vagyok féltékeny ilyenkor. Cseppet sem. Egyáltalán nem. Na jó, csak egy icipicit. Egyébként annyira jó ezt látni!)

A fog témáról annyit, hogy már napok óta kínlódik szegény Manó a 4-es számúval, azt reméltük, hogy végre ma éjjel kibújik, de nem. Pedig ez az elmúlt éjszaka nem volt ám semmi. No de majd csak...

És egy kép a tegnapi sétánkról:

Őszi séta