Szeparációs szorongó

Legújabb dili - mint az az utánaolvasásaimból kiderült és öndiagnosztizáltam -  a szeparációs szorongás. A dolog először állítólag 5-8 hónapos kor között jelentkezik (másodszor másfél éves kor körül), ekkor kezd nyiladozni a kis csipájuk és (juhúúúúú!) alvászavarok kísérik. Ugye most már rájött a kisasszony, hogy ő és én különálló személyek vagyunk. Anya nélküle, tőle függetlenül is képes teret változtatni, és bizony ha kiteszi a lábát a szobából, akkor megrémül. Hiába tartom szóval, ha nem lát, azt hiszi, hogy eltűntem, elhagytam, kétségbeesik és addig sírdogál, ameddig vissza nem térek. (Jó dolog így pisilni/inni egy pohár vizet/áthozni valamit a másik szobából/teregetni stb.) Egyetlen megoldás tűnik kivitelezhetőnek: az, ha egész nap én is ülök/fekszem mellette a földön és szórakoztatom Őfelségét. Az éjszakákról annyit, hogy ma is "csak" háromszor kellett felkelni, tegnap ismét volt egy háromórás nemalvás, ma egy egyórás, szóval lassan hozzászokom. A kis szeparációs szorongó gyakran felébred "csak úgy" is, elég egy kis simi, ringatás, és alszik tovább. És ez már napok óta így megy. Igen, olvasom, hogy ez az egészséges lelki fejlődés természetes velejárója és vigasztal a tudat, hogy ez csak egy átmeneti időszak :).

És hogy az oltásról is írjak néhány szót: Utána természetesen belázasodott Mancika. Nem volt egy panaszos szava sem (hogy is lett volna:)), csak kicsit bágyadtabb volt a megszokottnál. Bár annál nem nehéz. Kapott egy fél kúpot és gyönyörűen átaludta az éjszakát, mint ahogy azt oltásokkor szokta. Beszéltük is anno G-vel, még amikor ez elsőt kapta, hogy visszük minden héten, legalább mi is ki tudjuk magunkat pihenni picit :). (Most már erre azért nincs szükség, mert a nehézségek ellenére viszonylag rendben van az alvás-ébrenlét aránya.)