Ha bárki megkérdezné, hogy elcserélném-e az első három hónapot akármi másra, határozott nemmel felelnék. Holott... Nem volt könnyű... Az amúgy sem könnyű első hónapokat a rettegett hasfájás fűszerezte meg. Míg Manó az éjszaka közepén órákon keresztül a hasfájástól ordított, én a tehetetlenségtől elcsigázottan próbáltam túljutni a holtpontokon. (Ez szerencsére egyik napról a másikra egyszer csak elmúlt, mintha sosem lett volna.) Hozzá kell tenni azt is, hogy az első hetekben teljesen fel volt borulva az időérzéke, nem volt olyan éjszaka, hogy éjjel fél kettő előtt elaludtunk volna.
Az első három hónap fáradtsága semmihez nem hasonlítható. Biztos vagyok benne, hogy azelőtt soha de soha még csak hasonlót sem tapasztal az ember, még X óra nemalvás után sem, mint akkor. A kimerültség, a pozitív-negatív érzelmi változások, amik egy új kis Élet érkezésével járnak (főleg az első baba esetében), a szülés utáni testi-lelki megpróbáltatások mind-mind hozzájárulnak ehhez. De mindemellett végig ott vannak azok a kis mosolyok, a cuki böfik, a nézése, és a kis léte egyszerűen, amik miatt mégis azt gondoljuk, hogy érdemes volt...
Időbe telik, amíg az ember igazán Anyának (nagybetűsnek) érzi magát. De egyszer csak azon veszi észre magát, hogy ő és a lánya olyanok ketten, mint a borsó meg a héja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése