Fejlemények

Tegnap becsaptam Mancit. Orvul átvertem. Gonosznak érzem magam, de muszáj volt. Reggel olyan aranyosan bújt hozzám többször is, hogy újra (meg újra) meg akartam ezt tapasztalni. Vessetek rám követ, de tényleg belső kényszert éreztem. Fondorlatos módon magamhoz csaltam. Úgy tettem, mint aki szomorkodik, ő pedig szó szerint megsajnált, odamászott hozzám és rámhajtotta a kis fejét, hogy megvigasztaljon. Nem mondom, hogy nem lettem egy pillanat alatt folyékony halmazállapotú. De azért nem akarok visszaélni a jóindulatával, csak a szeretetkinyilvánítás első jelei annyira jól estek! Na meg amikor délután hazaért az apukája és kézbe vette, az ő vállára is ráhajtotta a fejét. Szerintem neki sem esett rosszul a dolog…

Egyébként Manó tegnap óta léböjtkúrát tart. Hiába kínáltam neki tegnap az isteni őszibarackpépet, nem kellett. Almával feltuningolva sem. A hétgabonás tejpéppel hasonló volt a helyzet. Nem hagyta magát, így nem erőltettem. Biztos a fülledt levegő miatt nincs étvágya. Ma sem evett még szilárdat, a krumpli-almapépje a hűtőben várja az újrakínálást. Azért érdekelne már a súlya, jövő héten úgyis megyünk oltásra, akkor majd meglátjuk.

Fejlemény, hogy Mancika napról napra újabb és újabb dolgokat tanul meg. A "Hol a brumm-brumm maci?"-kérdésre ránéz a macijára, a "Hol a breki?"-re a békájára, sőt, ha mondjuk neki, hogy csüccs, akkor le is csücsül. És még a tapsi-tapsiról és a halló-hallóról nem is beszéltem. Éjjel az elejétől a végéig átaludta az éjszakát, ez tök jó, bár mostanában átállt a korai kelésre (6-6.30). Ja, és az esti elalváskor ismét új szokást vezetett be a hölgy: nem igényli, hogy én énekeljek neki, helyette ő maga énekli magát álomba ("dádádá-mámámá-nyányányá"). (Tudtam én, hogy előbb-utóbb be fog sokallni.)