És
akkor most tényleg, úgy igazán. Amit olyan 5 hónapos korában írtam, az semmiség
volt ehhez képest. Mert akkor még viszonylag egy helyben volt Mancika. Na de
most, hogy már nem kötik őt bizonyos korlátok, él is ezzel a képességével. Kimegyek
a szobából, és már hallom is a kis tappancsokat magam mögött csapdosni a
parkettán, miközben a nyányányá-t
szajkózza. Ha megtalál, nagy az öröm, mászik is fel a lábamra, mert milyen jó
ott. Szóval mostanában különösen keresi a közelségemet a kis hölgy, ami nem
esik ám rosszul, csak néha kicsit fárasztó… Egyéb egyedüllétet igénylő
tevékenységekről nem is beszélve. Azt hiszem, most egy ideig nem leszek magamra
hagyva egy percig sem, hacsak nem alszik.
Ha
már itt tartunk: ráállt a kis Manó a napközbeni 2 szundira: az egyiket - a
hosszabbikat - a tízóraija (ami amúgy dél körülre esik) utánra, a másikat 4-5
körülre szokta időzíteni. És ez nekem tetszik!
Ja,
és, amint látszik, véget ért a két hetes internet-elvonásunk. Többszöri
utánatelefonálgatás után persze. Mert a szolgáltatónak magától eszébe sem
jutott volna kijönni, mondván, hogy szabadságolások vannak. No comment.
Egyébként a dolgot szerencsésen túléltük.
Egyik
éjjel megint buli volt, 4-kor felébredt Manci, és úgy viselkedett, mintha
reggel 9 lenne (az a normál kelési idő). Hajnali fél 7 volt, mire vissza
tudtunk aludni. És utána azt álmodtam, hogy nem volt véletlen ez a szokatlan
időpont, ugyanis az zavarta Manót, hogy jön a foga. Megnéztem, és tele volt a
szája fogacskákkal, legalább 10-12-vel. Na, mondom, akkor most egy éjszakával
megúsztunk több nyűgöset. De aztán felébredtem, és ránéztem a kis fogatlan
lánykámra, és tudtam, hogy ez a fog-téma még egyáltalán nem aktuális kérdés
mifelénk. Ha az anyjára ütött, majd valamikor az első szülinapja környékén
köszönthetjük az elsőket… :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése