A fejés

Itt az ideje, hogy írjak picit arról is, amit már többször említettem: a fejésről, és hogy hogyan alakult ez így nálunk... 

Úgy kezdődött, hogy a kórházban, amikor tanultam a szoptatást, a védőnő, aki segített, azt mondta, hogy nekem valószínűleg csak bimbóvédővel fog menni a dolog. (Utólag rájöttem, hogy ment volna az anélkül is, mert ha nagyon akartam és Manó is, akkor bizony sikerült... De tudatlan voltam és hittem az első szembejövő védőnőnek.) Oké, ezzel nem is volt gond, bár elég nehezen indult be a tejem, de otthon hősiesen* küzdöttem. A védő azért rendesen megnehezítette M. dolgát, amúgy is olyan kis ügyetlen és mohó volt, könnyen feldühödött, ha nem történt rögtön az, amit ő szeretett volna, így pedig dupla munkát is kellett végeznie, hogy rendesen hozzájusson az adagjához. Persze sokat sírt is miatta (én is, de ez nem lényeg**). 

Aztán a sokk az 1 hónapos státuszvizsgálaton jött, amikor kiderült, hogy alig hízott, amióta hazajöttünk (vagyis a születési súlyára hízott vissza, ami kb. 15-20 dkg-t jelent). Szóval a doktor néni jól ránkijesztett, hogy nem elég a tejem és tápszert kell neki adni pótlásként, mert különben ki fog száradni a baba. Szóval elkezdtük pótolni a tejet, és mellette minden szoptatás után fejtem is. Elég szépen felküzdöttem magam, bár rengeteg idő és energia ráment, de szerencsére sok-sok segítségem volt a két nagymama személyében. Persze az első 3 hónapot így is szinte végig a szoptatós fotelben töltöttem.  

Aztán a fejés-dolog azóta is megmaradt, mert időközben teljesen leszokott a ciciről és átállt a cumisüvegre (sajnos, de érthető, ezzel kevesebb a meló), de legalább nagyrészt anyatejet kap. Pótolni még mindig kell, de úgy vagyok vele, hogy legközelebb ügyesebb leszek... :) Néhány hete, ugyanannyi fejés ellenére eléggé megcsappant a mennyiség, hála (szerintem) egy egész napos vizsgának, ahol csak egyszer sikerült fejnem, és azóta sem tudtam magam visszaküzdeni, de most már úgy vagyok vele, hogy nem aggódom emiatt fölöslegesen, ami van, azt megeszi, máskor pedig kap mást.

A súlyprobléma is megszűnt természetesen (a Manóé, az enyém nem), étvágyilag nem lehet okom panaszra. (Bár a 6 hónapos státuszvizsgálaton rosszallóan megjegyezte a doki néni, hogy még nem duplázta meg a súlyát, pedig már meg kellett volna, de hol van az törvényben leírva, hogy neki percre pontosan 6 hónapos korában grammra kétszer annyinak kell lennie, mint amikor megszületett?) Szóval ez a mi kis történetünk.

Egyébként a kis összcsaládlátogatásunk nagyon jól sikerült, jól esett egy kis pihi. Nagyon résen kell ugyanis lenni Maszat Örökmozgó Manóval, mindenbe bele akar kotnyeleskedni, rá akar kapaszkodni, mászni. A kánikulát elég jól viseli a kisasszony, csak az éjszakák nyűgösebbek, többszöri felébredéssel és ivással, de ez érthető... 

*magamtól lehet, hogy könnyebben feladtam volna az egészet, ha nem tartja bennem G. a lelket

** Miért nem mondta soha senki, hogy a szoptatás ilyen bonyolult dolog???!!!