Gyerekek

Gyerekek

2013. november 8., péntek

Halandzsakirálylány

Amióta bölcsibe jár, ragadnak a mondókák, dalocskák Maszat Mancira. Néhányhoz még koreográfiát is tanult! Az egyik favorit a Megy a gőzös, amit sajátos halandzsával ad elő. Sokszor ugyanis nem jut eszébe a krumplifejű palacsinta kifejezés, ezért rezzenéstelen arccal költött hát helyette valami mást, valami hasonlót (?), és következetesen ezt használja. Így hangzik a dalocska a'la Maszatka:

Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára,
Kanizsai, kanizsai állomásra.
Elöl ül a masiniszta,
Hátul meg a kukucsija papagája!

2013. október 8., kedd

Új fejezet kezdődött!

Notehát, újra itt! Szeptember 25-én, reggel 6.01 perckor (vagy 6.02-kor, erről megoszlanak a dokumentációk) megérkezett hozzánk kisfiunk, nem kevesebb, mint 4120 grammal és 51 centis hosszúsággal. 

Nem tudom, hogy az erőspistás gulyásleves indította-e útjára a kismanót több, mint egy héttel a kiírt időpont előtt, vagy az, hogy előző este elbeszélgettem vele, hogy most már ideje lenne kibújni (ha ez a verzió, akkor igencsak rendes, szófogadó gyerekről van szó!). De az is lehet, hogy ez volt az ő ideje (a születési súlyából kiindulva ezt tartom a legvalószínűbbnek).

A lényeg az, hogy itt van köztünk, apukájának szülinapi ajándékként haza is tértünk a kórházból (ezt próbáljam meg még egyszer felülmúlni!).

Nyugodt baba - néha - kis túlzással - el is felejti az ember, hogy itt van. Na, hát Maszat Mancinál ilyen nem nagyon fordult elő! Az éjszakák alakulóban vannak, az utóbbi napokra az jellemző, hogy a hajnali ébredés után elég nehezen alszik vissza. Közrejátszhat az is, hogy Mancika hazahozott a bölcsiből egy jó kis takonykórt, amit a picur is benyelt... Szóval, míg Mancogónál az orrszívózás majd' egyéves koráig váratott magára, a kicsinél már egyhetes korában neki kellett feküdnünk.

A szülésről majd egy másik bejegyzésben írok többet, röviden annyit, hogy persze megint császár lett a vége, bár ez most nem viselt meg annyira, mint a múltkori (mivel számítottam rá),  így a felépülés is sokkal gyorsabb és könnyebb. 

És hogy milyen egy fiúbabával az élet? A különbség igazán csak pelenkázáskor mutatkozott meg (eddig). Kaptam jótanácsokat, pl. hogy mindig tegyek ODA egy textilpelenkát, ha jót akarok magamnak. Nos, ezt sikerült már néhányszor elfelejteni, így hazatérésünk napján is. Természetesen bokáig (= papucsig, szőnyegig) trottyos lettem. Ma pedig éppenhogy kipelenkáztam az uraságot, telibe fröcskölt (szép nagy ívben tudnak ám ezek a picik!)... No, de ehhez hasonlókhoz hozzá kell szokni, mert még legalább másfél-két évig tartani fog ez az állapot!

2013. szeptember 20., péntek

A bölcsis és a fészekrakós

Közhírré kell tennem: Maszat Manci már kétszer aludt a bölcsiben! Igaz, egyszer 3/4 és egyszer fél órát összvissz, de ALUDT! (Azért csak ennyit, mert a bölcsiben elég korán van altatás, és mire őkisasszonysága elalszik, addigra a többiek szép lassan már ébredeznek is és felébresztik...)

Egy kis dumagép, a bölcsinéni mindig újságolja, hogy aznap miken borultak jókat. Lássuk csak:

1. Altatás. Manó fekszik az ágyában, 1-2 perc nyugi, aztán felpattan: Kész vagyok! (És ezt természetesen sokszor egymás után eljátssza...)
2. Ugyancsak altatás közben szokott a takarítónéni felmosni a szobájukban. Megérzi a felmosó szagát, felül az ágyban: Hmmm. Jó illatú!
3. Ebéd után a konyhásnéni tolja ki az ételeskocsit, beszól neki: Nem oda, Buda! :)

Rajtam pedig eluralkodott az ilyenkor eluralkodni szokó fészekrakási láz. Minden délelőttöm azzal telik, hogy még ezt-azt meg kell csináljak. Listám is van a még megcsinálandó teendőkről, szép lassan el is fogynak róla a dolgok. Aztán meg már tényleg jöhet a baba! Már alig várom amúgy, nehéz ez a végső hajrá. Dagadnak kezeim-lábaim,  nem vagyok gyorsabb egy teknősbékánál, stb. Tudom, ezután még nehezebb időszak következik, de én már annyira várom! Kíváncsi vagyok a kis arcocskájára, arra, hogy mennyire fog hasonlítani Maszatkára és mennyire ránk, milyen lesz a természete, a babaillatról nem is beszélve...

2013. szeptember 11., szerda

Nem az enyém ez a nap

Be kell vallanom, ez nem az én napom volt idáig. Kezdődött úgy, hogy 8-ra kellett volna vinnem az autót a szerelőhöz. Maszatmancistul, mindenestül indultunk neki, mert mivel oltásra is mentünk ma, nem vittem bölcsibe. Vagyis indultunk volna, mert az autó megadta magát. Húszpercnyi kínlódás után már Manó is verte a hátsó ülésen a tamtamot, szóval felhívtam a szervízt, hogy sorry, de ne várjanak. Nem baj, mondom, optimista hozzáállás, így legalább az oltásra tuti időben odaérünk majd. Oda is értünk, sőt, kénytelen voltam hamarabb elindulni, mert Manci nem bírt megülni itthon a fenekén. Persze dokinéni még sehol. 1 órás várakozás után kerültünk sorra (jó, ebből csak fél óra lett volta, ha időre megyünk), de úgy, hogy rajunk kívül senki nem volt a váróban. Nem baj, a doktor néni aranyos volt, és Manó a hétvégi takonykór ellenére is megkapta a bárányhimlős oltását. Pedig már elkönyveltem magamban, hogy tuti emiatt is fölöslegesen indultunk neki (tényleg optimista hozzáállás, ugye?  :))

Lehet, hogy azért vagyok ilyen negatív (a rossz időt leszámítva), mert már számolok vissza, hogy mikor bújik ki végre a legkisebb Kismanó. Nehezen viselem már, egyre nehezebben. Be van fészkelődve a jobb bordáim alá - nem jó ülni. Virslilábujjaim vannak, és nehéz a cipelt súly - nem jó állni. Vízszintesben egyből elkezd zsibbadni a bal kezem és rámtör a pisilési inger - feküdni sem jó, bár még mindig így a legjobb. Múlt éjjel felriadtam, hogy úristen, mi van, ha éjszaka indul be a szülés? Akkor még éjszaka pakolásszak összevissza? Szóval tegnap összeraktam rendesen a kórházi cuccaimat, csak a mindennap használatosakat kell majd bedobálni induláskor.

Szóval remélem, nem kell már 3 hetet várni a kisfiunk megérkezésére, én másfél - 2 héttel is beérném. (Mondom ezt most. Máskor meg: Jajj, csak még maradjon bent, még nem vagyok felkészülve!)

Említettem, hogy nehéz a súly, amit cipelek. Ez így van, szó szerint, úgy megyek, mint egy kiöregedett, sánta víziló. Jut eszembe, hétvégén voltunk barátnőmékkel a Vadasparkban (igen, igazi vízilovat is láttunk), és készültek képek is ám (egyidős kislányaink vannak). Barátnőm át is küldte, amiket ő csinált. Nézegettem őket, hogy sikerültek. Volt egy, amelyikről azt gondoltam, hogy ez egész jó kép lenne a két kis törpiről, csak kár, hogy az a ronda kövér nő pont belesétált a képbe. Második megnézésre döbbentem rá, hogy az a ronda, kövér nő bizony ÉN VAGYOK!!!!! Váááááá!

 És egy kis ízelítő a hétvégéből:



2013. szeptember 1., vasárnap

Orvoskrimik

Nem értem. Biztosan van valami furaságom (kinek nincs?), de most is - ugyanúgy mint Mancinál a várandósság végén és a szülés utáni hetekben - rámtört a Robin Cook könyvek olvasása iránti leküzdhetetlen vágy. Érdekes módon az elmúlt másfél évben eszembe sem jutott ilyesmit olvasni, most meg... Kezdek begolyózni.