BÚÉK!

Ma készült sütinyalókáink

Nagyon boldog Új Évet kívánunk Mindenkinek! :)

2 in 1 ;)

Nem, neeem, nem! :)

Szóval. Arra az elhatározásra jutottunk G-vel, hogy épp itt az ideje a két gyereket összerakni. Egy szobába. Ágyastul. Kolos Kincsőhöz. Jelenleg a tesztüzemmód zajlik, kevesebb zökkenővel, mint amire számítottunk. Bár egy éjszaka után még lehet, hogy kicsit korai kijelenteni, hogy jó döntés volt. Mindenesetre nagyon úgy néz ki, hogy nem visszakozunk, mert már a saját ágyunkat is átköltöztettük a gyerekek melletti nagyszobába, lesz, ami lesz... 

Amúgy egész jól hagynak minket aludni mostanában. Kincsőt 8-kor fel szoktam ébreszteni reggel, hogy azé' a délutáni alvás nehogy kimaradjon, Kolos pedig (kopp-kopp-kopp) 7-ig, fél 8-ig durmol az utóbbi időben. Este persze fél 8-tól továbbra is úgy kell ébren tartani a kicsit, hogy kihúzza 8-ig... Igaz, éjjel egyszer-kétszer még felkel, de gyorsan visszaalszik, ráadásul már nem is kajál éjszaka egy ideje.

(Zárójelben megjegyzem, hogy azt azért még mindig nem sikerült megtapasztalni régóta, hogy milyen "ébresztő" nélkül ébredni... De már így is elégedett vagyok.)

Tehát most nagy rendezkedésben vagyunk, áll a kupi körülöttünk, de már látjuk a fényt az alagút végén.

Napjaink képekben

Reggeli csendélet

Kis művészek

Vödörben állva főzni igenis kényelmes!

Ha-hóóóó!

Szánkóra fel!

Mai menü: kávé, kávé, kávé

Nincs is annál jobb érzés, mint amikor egy kimenős este után éjjel ötkor ébreszti az embert egy kipihent gyerek...

Szörnyanya

Sötétkék melegítőben és fekete felsőben tengetem itthon a délelőttöt, amikor az éppen táncoló-ugráló-pörgő-forgó lányom megáll, rámnéz, és a következőt állapítja meg:

- Anya, olyan vagy, mint egy nagy fekete szörny!

Kösssz kislányom, mindig is tudtam, hogy Te leszel a legőszintébb kritikusom...

Brékin' nyúz

Alig merem elhinni! Alig egy hét leforgása alatt sikerült kiolvasnom egy könyvet! Nem hosszú hónapok kellettek hozzá, csupán néhány nap. Tényleg! Jó, nem volt sem hosszú, sem mélylélektani, engem mégis valamiféle megelégedettségérzéssel tölt el a dolog...

Segítség! (?)

Rájöttem, hogy nagyszülői (vagy egyéb) segítség nélkül nem biztos, hogy boldogulnánk. Azaz kénytelenek lennénk, de pont a boldogul (boldog-ul) szó az, ami előbb-utóbb csorbát szenvedne. Mert lehet, hogy megküzdenénk mi az elemekkel (biztos is!), de ahhoz, hogy kiegyensúlyozottak legyünk, szükség van néha - szégyen-nem szégyen - segítségre. Igenis szüksége van az embernek arra, hogy néhanapján kikapcsolódjon, kiszálljon pár órára a mókuskerékből.

Nálunk például tejjel-mézzel folyó Kánaán az, amikor eljön hozzánk G. anyukája 1-2-3 havonta néhány napra. Na, olyankor tudom kipihenni az előző hónap(ok) felgyülemlett nemalvásait, feltöltődöm, beugrom a munkahelyemre pletyizni, egyszer-egyszer G-vel elmegyünk moziba, vagy akárhova, csak az a lényeg, hogy kettesben legyünk. Mert ez jó nekünk. És a kapcsolatunknak is, nem utolsósorban.

Az én anyukám meg kosztol minket, amikor csak tud. Már ha megsejti, hogy a munkatársának a volt férjének az unokatestvérének a kutyája Szegedre készül, biztosak lehetünk benne, hogy aznap este már egy nagy rakomány ellátmányt készít, nehogy éhen haljunk mi szegénykék. Amiért ugyancsak nem győzök elég hálás lenni, mert mindig jól jön. Ahogy természetesen az is, amikor néhány napra "elkobozza" a nagylányt, hogy mi ki tudjuk pihenni fáradalmainkat...

Amúgy egy átlagos hétköznapot - amikor Kincső oviban van - még csak fárasztónak sem neveznék. Persze csak ha a kicsi éppen nem nyűgös valamiért. De az esetek nagy részében hál' Istennek nem az. Természetesen egy-egy balul elsült éjszaka után vagyok nyúzottabb a kelleténél. Szóval nem a fáradtságtól sokall be az ember leginkább, hanem a monotóniától. 

Nade! Hogy kicsit másról is írjak. Kincső mostanában kezdte el játszani a (szerintem) minden kisgyerekre jellemző játékokat, mégpedig: "a zebrán csak a csíkokra szabad lépni"-, valamint a járdán a "minden járdakőre rá kell lépni"-játékot (Mit ne mondjak, haladós! Még jó, hogy egyelőre csak az ovi udvarán csinálja ezt. De azért annak örülök, hogy nem macskaköves a járda.). Halványan dereng gyerekkoromból, hogy ezekből a típusú játékokból, amiket valójában önmagunk szórakoztatására találtunk ki, nagyon sok van még. (Emlékszik még valaki az "Aki csíkra lép, az szerelmes"-re? Mindenki lelkesen kerülgette a járdák repedéseit, aztán amikor mások nem figyeltek, titokban vagy "véletlenül" persze ráléptünk egy-egy csíkra... :-)),

A Kicsi jelszava pedig legújabban a FEL! Vagyis mindegy merre, csak felfelé (etetőszék, mászóka, pelenkázó, hogy csak egy párat említsek). Veszélyérzete egyenlő a nullával. Mindenáron az ágyon ugrálást akarja gyakorolni, mert ezt tanulta szófogadó nővérétől, gondolom azt hiszi, hogy ez a normális. Nóóóóóóóórmális?