Édesem

Gyulán

Buborékszáj

Nézd Kolos, ííííígy kell csinálni!

Csigászás 1.

Csigászás 2.

Bubamamával

Változó szelek

Elmaradásaim vannak, igyekszem őket pótolni a következőkben. Sok változás történt az utóbbi időben, ezért sem volt nagyon időm írni.

- Anyák napja. Az első ovis. Na, és vajon ki volt a sírós anyuka? Na ki? Az ovisok egyébként nagyon édesek voltak, én pedig irtó büszke, mert több kiscsoportos is sírva kiállt a műsorból (az első nagy fellépés ugyebár, még szokni kell az ilyen helyzeteket), az én lányom viszont hősiesen végigcsinálta. Volt egy holtpont, láttam, hogy elbizonytalanodik, hogy most akkor mi van?  Tényleg sírni kell? – amikor a kis barátnője kezdett el pityeregni és odakísérték az anyukájához. De aztán csak erőt vett magán… Persze én már akkor bőgtem, amikor még be sem jöttek, csak felhangzott az énekük. De Kincső nem vette észre és én is próbáltam magam moderálni – egyrészt, mert körülöttem (egy nagymamán kívül) senki sem itatta az egereket, másrészt abból a prózai okból kifolyólag, hogy híján voltam papírzsepkendőnek. 

- Visszamentem dolgozni. Két hete már. Úgy gondolom, hogy ez volt a lehető legjobb döntés, amit hozhattam. A lehetőség pont a legjobbkor jött, amikor éppen kezdtek itthon összecsapni a fejem felett a hullámok. Tetszik a dolog, bár még nem szakadok meg a munkában, a közösség is jó. Szóval a gyerekek kipihenten (hacsak a folyamatos számítógépbámulástól elfáradt szemeimet nem számítjuk) kapnak meg délután. Saci mama van itthon Kolossal, Kincsőnek nem sok a változás, mert ő eddig is nagyrészt oviban volt.

 

- Kolossal kapcsolatban vannak még említenivalók, de ezt nem a munkába állásommal hozom összefüggésbe, már kicsit hamarabb kezdődött. Az eddigi kis simulékony, szófogadó, bújós kisfiam kezd ugyanis öntudatára ébredni. Ha rászólok, hogy ezt ne, akkor visszavigyorog, majd csakazértis csinálja. Ha gyúrni, puszilgatni akarom (mint eddig gond nélkül tettem), Ne! Ne! felkiáltással lefejt magáról. Na jó, nem mindig, de egyre többször. És persze mindenre a megoldás: Én! Vagyis Ő, aki mindent önállóan, egyedül akar megoldani. Az evés még oké. De egyedül mászik le az etetőszékből, egyedül akarja levenni a zokniját (persze ha nem sikerül, visít), egyedül akar mosakodni, és sorolhatnám tovább, de a sor úgyis csak bővülni fog. A beszélőkéje is nagyon beindult. Igaz, hosszabb szavakat nem mond még ki, de mindent ki tud fejezni, már az első „mondata” is elhagyta a száját: „Ki, gyeje!” (= Kincső, gyere! (a szerk.)).

- A két tesó egyébként nagyon édes együtt, kezdenek összenőni, egyre jobban elvannak egymással (bár ezzel párhuzamosan egyre intenzívebbek a veszekedések is). A kicsi mindenben (mondom: MINDENBEN) próbálja utánozni a nagyot. Ez jó, ha arról van szó, hogy este levetkőzéskor ki kell vinni a szennyestartóba a koszos ruhát. Kevésbé jó viszont akkor például, ha a kicsi is olyan ügyesnek hiszi magát, hogy fel tud mászni a mászóka tetejére. Újabb hóbortja a műesés. Hogy ez mit jelent? Mondok egy példát. Elesik egyszer, teljesen véletlenül. Odarohanok hozzá, hogy lássam, nincs-e baja, hál istennek általában nincs (érdekes, Kolos sokkal de sokkal óvatosabb Kincsőnél, aki másfél éves korában már bőven tele volt kék-zöld-lila foltokkal és horzsolásokkal – mai napig természetesen, mert Szeleburdi Kisasszonynál most is minden hétre jut legalább egy baleset.) Szóval Kolos műesésekkel pótolja azt, amit Kincső igaziból csinál. Lefekszik a földre: Jajj!- mondja, és figyel, közben vigyorog, nem egyszer, nem kétszer, hanem sportot űzve ebből.

Jajj

Jajj, mi lesz a kis drágámmal nélkülem? Most, hogy pont elkezdhettük volna élvezni a jó időt, mehettünk volna nagyokat csavarogni, biciklizni, játszóterezni, erre én fogom magam és elhagyom szegénykémet? Brühühhü...

Belefértek

Recept- és nyelvújító

Kincső szakácsnő receptje következik. Vasárnap reggel ágyba kaptuk ugyanis a reggelit, amit a kiskonyhájában készített nekünk, nevezetesen a gémstojást.

Gémstojás hozzávalók: (géms?)tojás, tejföl, sajt, só, bors. 

Ezeket szépen összekeverte és megsütötte (persze nem valódi hozzávalókból, a félreértések elkerülése végett...).

Esküszöm, ki fogom próbálni egyszer! ;)

Bekk tu dö ríl vörd

Egy hét. Hét nap és vége. Lezárul egy három és fél éven keresztül tartó korszak: visszamegyek dolgozni. Eszembe nem jutott volna, hogy korábban visszamenjek, mint muszáj, ha nem hív fel a főnököm teljesen váratlanul, hogy lenne egy munkalehetőség, májusban kellene kezdeni, holnapra várja a választ. Viszonylag rugalmas munkaidő, otthonról is dolgozhatok, ha olyan van, lényeg, hogy a munka el legyen végezve (na, kíváncsi vagyok, ebből mi lesz...). 

Köpni-nyelni nem tudtam. Fura is, mert pont az ezt megelőző hetekben kezdtem úgy érezni, hogy kezdek sokallni. Sokallni az itthonléttől, a monotonitástól, a gyerekhisztiktől, a felnőtt társaság hiányától... Szóval úgy döntöttem, visszamegyek. Az új munkámról még semmit nem tudok, majd folyamatában beletanulok, azt mondták. 

De kíváncsian várom, kicsit izgulok (jó értelemben), Kolos és az előttünk álló logisztika miatt viszont aggódom. Beadtuk a jelentkezést a bölcsibe, most még nincs hely, szeptembertől tutira lesz, addig pedig hátha lesz üresedés nyáron. Addig meg megoldjuk itthon: jön Saci mama, anyukám is ígéri magát nyárra, nekem is van még jó sok felhalmozott szabim, és G. is tud kivenni, ha kell. Így nem lesz olyan hirtelen és drámai az elválás. Sajnáltam is volna, ha rögtön bölcsibe kerül... De így jó lesz. Ugye? Jajj, sok-sok ambivalens érzés kavarog most bennem...