Egy hét. Hét nap és vége. Lezárul egy három és fél éven keresztül tartó korszak: visszamegyek dolgozni. Eszembe nem jutott volna, hogy korábban visszamenjek, mint muszáj, ha nem hív fel a főnököm teljesen váratlanul, hogy lenne egy munkalehetőség, májusban kellene kezdeni, holnapra várja a választ. Viszonylag rugalmas munkaidő, otthonról is dolgozhatok, ha olyan van, lényeg, hogy a munka el legyen végezve (na, kíváncsi vagyok, ebből mi lesz...).
Köpni-nyelni nem tudtam. Fura is, mert pont az ezt megelőző hetekben kezdtem úgy érezni, hogy kezdek sokallni. Sokallni az itthonléttől, a monotonitástól, a gyerekhisztiktől, a felnőtt társaság hiányától... Szóval úgy döntöttem, visszamegyek. Az új munkámról még semmit nem tudok, majd folyamatában beletanulok, azt mondták.
De kíváncsian várom, kicsit izgulok (jó értelemben), Kolos és az előttünk álló logisztika miatt viszont aggódom. Beadtuk a jelentkezést a bölcsibe, most még nincs hely, szeptembertől tutira lesz, addig pedig hátha lesz üresedés nyáron. Addig meg megoldjuk itthon: jön Saci mama, anyukám is ígéri magát nyárra, nekem is van még jó sok felhalmozott szabim, és G. is tud kivenni, ha kell. Így nem lesz olyan hirtelen és drámai az elválás. Sajnáltam is volna, ha rögtön bölcsibe kerül... De így jó lesz. Ugye? Jajj, sok-sok ambivalens érzés kavarog most bennem...
De kíváncsian várom, kicsit izgulok (jó értelemben), Kolos és az előttünk álló logisztika miatt viszont aggódom. Beadtuk a jelentkezést a bölcsibe, most még nincs hely, szeptembertől tutira lesz, addig pedig hátha lesz üresedés nyáron. Addig meg megoldjuk itthon: jön Saci mama, anyukám is ígéri magát nyárra, nekem is van még jó sok felhalmozott szabim, és G. is tud kivenni, ha kell. Így nem lesz olyan hirtelen és drámai az elválás. Sajnáltam is volna, ha rögtön bölcsibe kerül... De így jó lesz. Ugye? Jajj, sok-sok ambivalens érzés kavarog most bennem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése