Múlt héten történt. Anyukám szólt, hogy az egyik kolléganője nyert jegyeket az éppen itt sátorozó cirkuszba. Nosza rajta, utolsó utáni pillanatban sikerült is megszerezni a belépőket, Kincső már alig bírta kivárni, hogy mikor kezdődik, annyira be volt gőzölve. (Anya, már van hat óra? Mikor lesz már hat óra?) De végre elérkezett az indulás ideje.
Szerencsénk volt, mert itt volt nálunk Saci mama, így mindketten el tudtunk menni Kincsővel. Bár, hozzátenném, magunktól, ha nem kapjuk ezeket az ingyenjegyeket - idén még biztosan nem vittük volna el cirkuszba. Szóval kívülről megcsodáltuk az állatokat, amik látszottak, tetszett neki, nagyon várta az előadást.
Bent tömeg, úgy kellett átverekedni magunkat a helyünkre, rengeteg gyerek, felnőtt, zsivaj. És kis várakozás után hangosbemondóban egy férfihang elkezd beszélni, és füst. A porondon. Na, ez már kezdi kiütni a biztosítékot, felkéri magát G. ölébe, odabújik, nyafogni kezd. Még több füst, még több nyafogás. Aztán elkezdődik az előadás. Zsonglőrök, tornászok, akrobaták. És a mi lányunk egyre csak sír és hajtogatja, hogy menjünk haza. Mi a baj? Miért szeretnél hazamenni?-kérdezzük. Nem akarom látni őket!
Amikor a magasban hintázó tornásznőre került a sor, arra is fény derült, miért: Ugye, mi soha nem megyünk fel olyan magasba?-kérdi már zokogva, néha ki- kileskelődve az előadásra. Az óriáslabdákon táncolóknál is hasonló a helyzet, szegénykém még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy izgult értük, nehogy leessenek... Már amikor oda mert nézni.
Féltette őket., meg a zaj, meg a tömeg, ovi utáni fáradtság, minden együtt... Egyemmeg. Könyörgött, hogy menjünk haza. Így hát szünetben fogtuk a sátorfánkat, és hazagurultunk szépen. Fél óra múlva persze már nagy volt a szája. Bubamamával beszélt telefonon: Képzeld mama, voltam cirkuszban! Láttam papagájt, meg kecskéket, meg kengurut, meg... (stb. stb.). És láttam akrobatákat is, meg tornászokat! Nagyon jó volt!
Igazi hős, nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése