Fogalmam sincs, mások hogy vannak vele, de nekem az egész gyermekvállalásban a legnagyobb lemondást az alvás jelentette. És jelenti még most is. Sőt, most a leginkább. Mert egy gyerekkel még olyan egyszerű volt minden! Ha alszik és fáradt vagyok, ledőlök vele. De kettővel? Már az is komoly logisztikai képességeket igényel, hogy összehozzam, hogy legalább fél óra átfedés legyen a nappali alvásukban. És így is: vagy sikerül, vagy nem. Az éjszakák pedig? Persze, mi akartuk, hogy így legyen... De mire a Nagylány stabilan átaludta az éjszakát és végre mi is hátradőlhettünk volna, jött a Kicsi. Így mondhatni, hogy majdnem három éve szinte egyfeszt kialvatlan vagyok. Jó, persze vannak jobb napok és segítő kezek, amik időről időre feltöltenek, ezek nélkül nem is tudom, hogy bírnám a mókuskereket. Mert mókuskerék ez a javából, akármennyire is odavagyok a kis drágáimért. Néha besokall az ember. Főleg egy ilyen hét után, mint ami most volt.
Na
és ne is beszéljünk az éjszakákról! Kincsőnél nincs gond, ő ha fel is
ébred, gyorsan visszaalszik. De a kicsi! Amilyen kis nyugisnak indult,
úgy tör kifelé mostanában ebből a skatulyából... Nem elég, hogy követ
mindenhova, mint egy kiskutya, ha kikerülök a látószögéből, visít, mint a
vert malac. Csimpaszkodik a lábamba és sokszor nem hagy mozdulni sem.
És féltékeny a Nagyra. Igen, a Kicsi. Ha megölelem, összebújunk, jön és
csipkedi, tépi a haját, vagy ahol éri. És visít. Persze a Nagy sem
hagyja magát, direkt élvezi, ha féltékennyé teheti. Hajjjajjj, nehéz
ügy. Közben meg Kolos szenved a fogaival éjjel-nappal (most már a
harmadikkal), amik egyébként tök összevissza bújnak ki (Van egy lent középen, és kettő fent a középsők helyei mellett. Vámpírbébi.).
Olvastam
valahol egy 13 gyerekes (!!!) nőről, aki azt állította, hogy neki
kettővel volt a legnehezebb dolga. Nem eggyel, nem hárommal, nem tízzel:
kettővel. Megértem. Bár kipróbálni nem fogom, az tuti. Tizenhármat legalábbis :).
DE! Múlt hétvégén - először, amióta megvannak a gyerekek - elszöktem egy csajos hétvégére (jobban mondva nekem csak egy este volt) Balatonfüredre. Kitaláltam, hogy hű de jó lesz a buszozás - üldögélhetek nyugalomban, olvashatok, zenét hallgathatok, bambulhatok ki a fejemből, sőt: akkor csukhatom be a szemem, amikor akarom! És mindezt 5 órán keresztül oda és 5 órán keresztül vissza. És igen! Sikerült! Kisimultan érkeztem meg, befutott barátnőm is (hasonló cipőben járó kétgyerekes anyuka), és együtt elköltöttünk egy ebédet. Nem kellett senkit etetnünk közben, senkinek nem törölgettük az arcát, senkire nem kellett ezerszer rászólni. Hanem ezek helyett beszélgettünk. Ettünk és beszélgettünk. És ez még nem minden: utána megettünk egy jégkrémet ÜLVE, komótosan, kiélvezve minden egyes falatát! A vendéglátó barátnőnktől előre kértem, hogy ha lehet, hadd aludjak már külön szobában, egyedül, hogy végre egyszer akkor kelhessek fel, amikor magamtól felébredek, és éjszaka sem ugrok fel senki piszmogására. Persze, ahogy azt Móricka kitalálta! Kaptam persze külön szobát, tök jó is volt. De kiderült, ajtók nincsenek még a szobákon, így körülbelül egy nagy közös tér volt, ahol mindannyian aludtunk. De hál' Istennek nem volt gond, mert persze - mivel annyira fontos volt nekem ez az egész alvás dolog - mindenre gondoltam. Naná, hogy volt nálam füldugó! :) Szóval nagyjából kialudtam magam, a délelőtt kávét szürcsölgetve telt a kertben, majd irány a strand! Nem mondom, hogy nem esett jól ez a kis kikapcsolódás... Már csak G-vel lenne jó kicsit kettesben lenni, mert a gyerekektől három mondatnál többet napközben képtelenek vagyunk egymással beszélni... De ne legyek telhetetlen, ugye? ;)
