Sikerélmény a kiságy körül

G-vel elhatároztuk, hogy változtatunk Kincső elalvási szokásán. Ugyanis a kis hölgy ahhoz szokott hozzá, hogy kézben-hason szunnyadjon el. Úgy voltunk vele, hogy a nappali alvással kezdjük, aztán ha sikerül, áttérünk az estire is. Megér néhány nehezebb órát, ha cserébe majd szépen, könnyen, magától alszik el a saját ágyában. 

G. volt a bevállalósabb. Szombat volt a kísérlet első napja. G. és Kincső bevonultak a kisszobába, néha ugyan kihallatszott egy-egy rövid sírás (Apavegyélki-könyörgés), de összességében csak mocorgás és csend volt. Illetve próbálkozott azzal, hogy felbosszantja az apját: leszedi a kiságy melletti falra ragasztott állatkákat - amiket többé persze nem lehet már visszaragasztani -, de az apja hidegvérrel állta a kihívást. Egy teljes órába telt, de sikerült!  Diadalittasan érkezett G., én meg nem győztem dicsérni a kitartásáért :). (Megmondom őszintén, én szerintem hamarabb feladtam volna, elkönyvelve, hogy ezt lehetetlen megcsinálni.)

Másnap ugyanez a felállás, csak éppen 45 perc alatt zajlott le az egész. 

Harmadnap rám hárult ez a kemény feladat - nem kis aggodalommal néztem elébe. Meg voltam győződve, hogy nálam több mindennel bepróbálkozik majd a Manó, de kellemesen csalódnom kellett. 25 perc és kész. Alvás, bundamódra. 

Ma pedig éppen, hogy beraktam az ágyba, 10 perc múlva már múlva jöttem is ki a szobájából, mert nem volt több dolgom ott.

Biztosan lesznek visszaesések, főleg úgy, hogy a hétvégét nem itthon töltjük, de elhatároztuk, hogy állhatatosak leszünk. És ha így megy tovább, hamarosan talán már az esti elalvás-projekt is beindul! :)

Itt a bibi, hol a bibi

Maszat Mancinál gyakran előfordulnak kisebb-nagyobb balesetek: egyszer a lábát, máskor a fejét, kezét, stb. üti be valahova. Ez szerintem amúgy teljesen normális. Hol itt egy kopp, hol ott.

Múlt héten próbálkoztam először a gyógypuszival való fájdalomenyhítéssel, és - csodák csodája - bevált! Bármilyen formában. Mit is értek ezalatt? 

Első alkalommal az egyik lábujj volt a szenvedő alany, sírt nagyon szegény Manó. Mutattam a lábára, hogy ott most bibis lett, meg kell puszilnom, és máris nem fog fájni. Így is történt minden, a fájdalom egycsapásra kikúszott a lábujjból. 

Másnap hasonló dolog történt, csak éppen a feje koppant egyet valahova. Egyáltalán nem volt vészes, hasonlóan jártam el: Hol a bibi? A válasz: Egyik kezével a fejét fogja, a másikkal a lábujjra mutat. Logikus. Ha tegnap ott volt a bibi, ma miért lenne máshol? Ez még néhányszor megismétlődött, de most már mintha lassan kezdené megérteni a dolgot... 

Máskor meg kérdezem: Hol a bibi? Adok rá egy gyógypuszit, hogy ne fájjon! Erre pedig általában én kapok tőle egy cuppanósat. De még így is elmúlik az a fene nagy fájdalom! :)

Részlet egy labdamániás baba hétköznapjaiból

Egy labda nem labda

Könyvajánló 1.

Van egy könyv, ami Kincső megszületése óta újra és újra a kezem ügyébe kerül. Így jártam ma is, így elhatároztam, írok néhány szót róla. Szóval, ez a könyv - biztosan sokan hallottak már róla - Vicki Iovine: Barátnőim az anyaság első évéről című alkotása. 

G-től kaptam tavaly karácsonyra, amikor Manó háromhetes volt. (Gondolom, látta, hogy nehezen birkózom meg a kezdeti nehézségekkel.) Őszintén szólva telitalálat volt. Eddig legalább háromszor elolvastam az elejétől a végéig, számtalanszor pedig csak bele-belelapozgattam. A írónő könnyed, laza stílusban ad tanácsokat, de nem "erőlteti" a dolgokat, ugyanúgy tiszteletben tartja azt, ha valaki természetes úton vagy császárral szült, vagy anyatejjel, netán tápszerrel eteti a babáját. Nem is tehetné másként, négy gyermekével mindegyik utat bejárta, mindenről személyes tapasztalata van. Kitér az összes felmerül(het)ő problémára, megoldásokat kínálva rájuk.

Szóval ajánlom mindenkinek, akár könnyű, akár nehéz a kezdeti időszak, mert egy vicces, könnyed, mégis érdekes és hasznos könyvről van szó. Én legalábbis sokat merítettem belőle. Néha, ha valamilyen nehézség felmerült, vagy csak kíváncsi voltam, hogy egy-egy adott problémát hogyan lehetne megoldani, csak fellapoztam, elolvastam, és máris jobb kedvre derültem. Mert rájöttem, nem nekem a legnehezebb, de nem ám :)!

Ami késik... leesik

Egy másik dolgon is túlestünk ám nemrégiben: Maszat Manci leesett az ágyról. Őszintén szólva már fel voltunk rá készülve, szinte vártuk is. 

Nagyon szeret a kisasszony a mi nagy ágyunkon játszani, olvasni, velünk hemperegni, így joggal sejthettük, hogy előbb-utóbb bekövetkezik ez az esemény, annak ellenére, hogy profi módon tud már lefarolni. És, igaz, hogy utóbb, de megtörtént. Lesétált az ágyról. És koppant egyet. Szerencsére maga az esés nem volt nagy, csak az ijedtség. 

Állítólag védőnői berkekben terjed az a mondás, hogy nem is létezik olyan, hogy egy éves koráig ne essen le a gyerek valahonnan, akármennyire is figyelnek rá. Na, ez most már - kicsit megkésve - ránk is vonatkozik. :)

Átestünk a tűzkeresztségen

Azaz megvolt az első éjszaka, amikor nem aludtunk egy lakásban Kincsővel. Lakodalomban jártunk, olyanban, ahol szóltak, hogy ha lehet, kisgyereket ne vigyenek magukkal a vendégek a hajnalig tartó mulatás érdekében. Ezért a Kismanó a keresztszüleinél éjszakázott. Bevallom őszintén, féltem. Féltem, hogy hogy fog telni az éjszaka, de szerencsére nem volt semmi vész. Másnap délelőtt mentünk érte, útközben már láttam a lelki szemeim előtt, ahogy meglát és mindent elhajítva szalad hozzám és átölel... Alig vártam a pillanatot, máshogy nem is bírtam elképzelni. Amikor azonban megérkeztünk, teljesen máshogy történt minden. Beléptünk a szobába, és... ÁTNÉZETT RAJTAM. Nagyon rosszul esett, csalódott voltam. El is pityeredtem kicsit. (Fél nap telt el és már el is felejtett, brühühüüüü!) De aztán megbeszéltük, miért lehetett ez így (legalábbis ez megnyugtatóan hangzik):

1. Benne volt még a tüske, amiért "elhagytam" (éjszaka szólongatott ám)
2. A másik verzió szerint egyszerűen csak természetes a jelenlétem.

Bevallom őszintén, szerintem megorrolt rám egy picit. De nem sokkal később már szerencsére visszaállt minden a régi kerékvágásba.

Mindennek ellenére egyszer ennek is meg kellett történnie, mert bizony a jövőben lesznek még olyan éjszakák, amikor nem fog itthon aludni, hogy egy kicsit mi is ki tudjunk kapcsolódni.

Karácsony egy kevés náthával, de annál több süteménnyel

Elmúlt ez a karácsony is. Voltunk itt is, ott is, csak itthon nem. Ezért saját karácsonyfánk sem volt idén. Ettünk viszont sok-sok süteményt (többek között). Maszat Manci szintúgy, így most elvonón vagyunk, ő is, én is. (Valamiért neki könnyebb nemet mondani az édességevésre, mint magamnak, miért???) A kis Manó pocakját ugyanis meglegyintette a sütidömping szele. Mit meglegyintette, egyenesen telibe találta! (Ha jól számoltam, kilencféle sütemény kóstolására volt lehetőségünk idén karácsonykor, és éltünk is vele. G. és én legalábbis mindenképpen.)

De mindez nem gátolta meg őt abban, hogy ügyesen kinövessze az ötödik fogacskáját, az egyik felső oldalsó metszőfogát (kiokosítottam magam fognévügyileg ám!), és a párja is szemmel láthatóan jó úton van már. 

Kis családunk mindhárom tagja átesett egy jó kis megfázáson - mikor máskor, mint karácsonykor, amikor összegyűlik a család, hogy jól körbeprüsszöghessük a bacilusainkat -, kezdve Manóval, folytatva G-vel és velem, de már mászunk is ki belőle mindannyian. De ezt leszámítva jó kis karácsonyunk volt idén is.

A Nagylány beszédrepertoárja két kétszótagú szóból áll jelenleg, az egyik az amma (alma), a másik pedig a dabda (labda). Leszámítva persze az anya-apa-mama-tata-hammam és hasonló kifejezéseket. Az egyik kedvenc mozgásformája a lépcsőzés, kiköveteli, hogy a harmadik emeletre önállóan jöjjön fel (persze azért egy kis segítséggel, amit nagy nehezen fogad csak el, ha nem boldogul). Ez is nagy élmény, amikor bevásárlás után mindenhonnan lógnak rajtam a cuccok. De így télen cuccok nélkül sem egyszerű. (Megjegyzem, nagyon várom már a tavaszt...)

Az önállósodási folyamat nem csak itt mutatkozik meg ám. Megfigyelhető az étkezéseknél (Nehogymá' anya adja, majd én szedek magamnak!), sétánál (Nem kell fogni a kezem, nagylány vagyok már!), de minden más tevékenységnél is. Nehezen tűri, ha rá akarunk bármit is erőltetni. Kivétel az öltözködés, itt meglepően kooperatív a kis hölgy, tényleg, öröm ruhát adni rá! :)