Nem is olyan régen, kicsivel több, mint hat hónappal ezelőtt történt. Emlékszem minden pillanatra.
Túlhordtam Mancikát már majdnem egy héttel, így be kellett feküdnöm a klinikára. Aztán a befekvés 3. napján megindították a szülést. Magától ugyanis nem akart kibújni a kisasszony, pedig már nem lehetett neki olyan komfortos ott annyira, minden jel arra utalt. De minden jól indult és gyorsan haladtak a dolgok (utólag már a fájdalmak is homályosulnak), G. végig mellettem volt és nem azért írom, mert ezt Ő is olvassa, de tényleg nagyon jó, hogy ott volt.
Burokrepesztés... Oxitocin... Fájások... Be is indultak rendesen, kérdeztem is a szülésznőt, hogy másoknak is ennyire szokott fájni??? (Azt mondta, igen, erre G. megkérdezte, hogy "És ezt mások is meg szokták kérdezni?", és erre is azt mondta, hogy igen. :)) Már ott tartottunk, hogy kérdezgették, hogy érzem-e a tolófájásokat, de én még mindig nem éreztem olyasmit, amikor kiderült, hogy Manó rosszul tartja a fejét. Arccal előre szeretett volna kibújni, ami nem ment volna könnyen (vagy egyáltalán nem). Na, ebből csak annyi maradt meg, hogy jön a dokibácsi, megnéz, aztán ennyit mond: császármetszés.
Ez után felpörögtek az események, nem volt sem időm, sem erőm gondolkozni azon, hogy mi van. "Gyorsan" át kellett mennem az ultrahangba (ez 0,5-1 perces fájásokkal nagy élmény volt), ott megállapítást nyert, hogy tényleg császár lesz ebből... Aztán irány a műtő (G-nek kint kellett maradnia izgulni), két fájás között EDA be, fájdalom múlóban, ráncigálás hastájékon, és egyszer csak felsírt egy kis manó... Megmosdatták és csak ezután hozták oda a fejemhez megmutatni... Hát mit mondjak. Gyönyörű volt. Ekkor már úgy emlékszem, elkezdődött az a több órán át tartó, idegesítő remegés is. Utána semmi, dolgoztak az orvosok, én meg csak feküdtem, látni semmit nem láttam, hogy mi történik, és egyszer csak feltettem a fejem mellett ülő anesztes néninek a világ legfontosabb kérdését: "A lepényt kivették már?" Nem tudom, mit gondolhatott, lehet, hogy jobb is, mindenesetre tök normálisan válaszolt :). Ja, azt még el is felejtettem, hogy négy kis orvostanhallgató is végigasszisztálta a szülést, az egyik a végére ki is dőlt :)
Egy dolog azért nagyon nehéz volt (a kezdeti egyéb nehézségeket leszámítva). Az első hetekben a szülés után ugyanis komoly problémát okozott, hogy feldolgozzam, hogy Manócskát nem tudtam "normálisan" világra hozni. Ha tudtam volna előre, hogy császár lesz, akkor persze más a helyzet, de így, mivel a terhesség során még csak eszembe sem jutott ez a variáció, eléggé rosszul érintett. De mára leszámoltam a lelkifurdalással :).
A lényeg: ez a CSODA megadatott nekünk, és néha még mindig meg kell magam csípni, hogy velem történik-e ez.
Túlhordtam Mancikát már majdnem egy héttel, így be kellett feküdnöm a klinikára. Aztán a befekvés 3. napján megindították a szülést. Magától ugyanis nem akart kibújni a kisasszony, pedig már nem lehetett neki olyan komfortos ott annyira, minden jel arra utalt. De minden jól indult és gyorsan haladtak a dolgok (utólag már a fájdalmak is homályosulnak), G. végig mellettem volt és nem azért írom, mert ezt Ő is olvassa, de tényleg nagyon jó, hogy ott volt.
Burokrepesztés... Oxitocin... Fájások... Be is indultak rendesen, kérdeztem is a szülésznőt, hogy másoknak is ennyire szokott fájni??? (Azt mondta, igen, erre G. megkérdezte, hogy "És ezt mások is meg szokták kérdezni?", és erre is azt mondta, hogy igen. :)) Már ott tartottunk, hogy kérdezgették, hogy érzem-e a tolófájásokat, de én még mindig nem éreztem olyasmit, amikor kiderült, hogy Manó rosszul tartja a fejét. Arccal előre szeretett volna kibújni, ami nem ment volna könnyen (vagy egyáltalán nem). Na, ebből csak annyi maradt meg, hogy jön a dokibácsi, megnéz, aztán ennyit mond: császármetszés.
Ez után felpörögtek az események, nem volt sem időm, sem erőm gondolkozni azon, hogy mi van. "Gyorsan" át kellett mennem az ultrahangba (ez 0,5-1 perces fájásokkal nagy élmény volt), ott megállapítást nyert, hogy tényleg császár lesz ebből... Aztán irány a műtő (G-nek kint kellett maradnia izgulni), két fájás között EDA be, fájdalom múlóban, ráncigálás hastájékon, és egyszer csak felsírt egy kis manó... Megmosdatták és csak ezután hozták oda a fejemhez megmutatni... Hát mit mondjak. Gyönyörű volt. Ekkor már úgy emlékszem, elkezdődött az a több órán át tartó, idegesítő remegés is. Utána semmi, dolgoztak az orvosok, én meg csak feküdtem, látni semmit nem láttam, hogy mi történik, és egyszer csak feltettem a fejem mellett ülő anesztes néninek a világ legfontosabb kérdését: "A lepényt kivették már?" Nem tudom, mit gondolhatott, lehet, hogy jobb is, mindenesetre tök normálisan válaszolt :). Ja, azt még el is felejtettem, hogy négy kis orvostanhallgató is végigasszisztálta a szülést, az egyik a végére ki is dőlt :)
Egy dolog azért nagyon nehéz volt (a kezdeti egyéb nehézségeket leszámítva). Az első hetekben a szülés után ugyanis komoly problémát okozott, hogy feldolgozzam, hogy Manócskát nem tudtam "normálisan" világra hozni. Ha tudtam volna előre, hogy császár lesz, akkor persze más a helyzet, de így, mivel a terhesség során még csak eszembe sem jutott ez a variáció, eléggé rosszul érintett. De mára leszámoltam a lelkifurdalással :).
A lényeg: ez a CSODA megadatott nekünk, és néha még mindig meg kell magam csípni, hogy velem történik-e ez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése