Gyerekek

Gyerekek

2012. július 11., szerda

Fejlemények


Tegnap becsaptam Mancit. Orvul átvertem. Gonosznak érzem magam, de muszáj volt. Reggel olyan aranyosan bújt hozzám többször is, hogy újra (meg újra) meg akartam ezt tapasztalni. Vessetek rám követ, de tényleg belső kényszert éreztem. Fondorlatos módon magamhoz csaltam. Úgy tettem, mint aki szomorkodik, ő pedig szó szerint megsajnált, odamászott hozzám és rámhajtotta a kis fejét, hogy megvigasztaljon. Nem mondom, hogy nem lettem egy pillanat alatt folyékony halmazállapotú. De azért nem akarok visszaélni a jóindulatával, csak a szeretetkinyilvánítás első jelei annyira jól estek! Na meg amikor délután hazaért az apukája és kézbe vette, az ő vállára is ráhajtotta a fejét. Szerintem neki sem esett rosszul a dolog…

Egyébként Manó tegnap óta léböjtkúrát tart. Hiába kínáltam neki tegnap az isteni őszibarackpépet, nem kellett. Almával feltuningolva sem. A hétgabonás tejpéppel hasonló volt a helyzet. Nem hagyta magát, így nem erőltettem. Biztos a fülledt levegő miatt nincs étvágya. Ma sem evett még szilárdat, a krumpli-almapépje a hűtőben várja az újrakínálást. Azért érdekelne már a súlya, jövő héten úgyis megyünk oltásra, akkor majd meglátjuk.

Fejlemény, hogy Mancika napról napra újabb és újabb dolgokat tanul meg. A "Hol a brumm-brumm maci?"-kérdésre ránéz a macijára, a "Hol a breki?"-re a békájára, sőt, ha mondjuk neki, hogy csüccs, akkor le is csücsül. És még a tapsi-tapsiról és a halló-hallóról nem is beszéltem. Éjjel az elejétől a végéig átaludta az éjszakát, ez tök jó, bár mostanában átállt a korai kelésre (6-6.30). Ja, és az esti elalváskor ismét új szokást vezetett be a hölgy: nem igényli, hogy én énekeljek neki, helyette ő maga énekli magát álomba ("dádádá-mámámá-nyányányá"). (Tudtam én, hogy előbb-utóbb be fog sokallni.)

2012. július 6., péntek

A fejés

Itt az ideje, hogy írjak picit arról is, amit már többször említettem: a fejésről, és hogy hogyan alakult ez így nálunk... 
Úgy kezdődött, hogy a kórházban, amikor tanultam a szoptatást, a védőnő, aki segített, azt mondta, hogy nekem valószínűleg csak bimbóvédővel fog menni a dolog. (Utólag rájöttem, hogy ment volna az anélkül is, mert ha nagyon akartam és Manó is, akkor bizony sikerült... De tudatlan voltam és hittem az első szembejövő védőnőnek.) Oké, ezzel nem is volt gond, bár elég nehezen indult be a tejem, de otthon hősiesen* küzdöttem. A védő azért rendesen megnehezítette M. dolgát, amúgy is olyan kis ügyetlen és mohó volt, könnyen feldühödött, ha nem történt rögtön az, amit ő szeretett volna, így pedig dupla munkát is kellett végeznie, hogy rendesen hozzájusson az adagjához. Persze sokat sírt is miatta (én is, de ez nem lényeg**). 
Aztán a sokk az 1 hónapos státuszvizsgálaton jött, amikor kiderült, hogy alig hízott, amióta hazajöttünk (vagyis a születési súlyára hízott vissza, ami kb. 15-20 dkg-t jelent). Szóval a doktor néni jól ránkijesztett, hogy nem elég a tejem és tápszert kell neki adni pótlásként, mert különben ki fog száradni a baba. Szóval elkezdtük pótolni a tejet, és mellette minden szoptatás után fejtem is. Elég szépen felküzdöttem magam, bár rengeteg idő és energia ráment, de szerencsére sok-sok segítségem volt a két nagymama személyében. Persze az első 3 hónapot így is szinte végig a szoptatós fotelben töltöttem.  
Aztán a fejés-dolog azóta is megmaradt, mert időközben teljesen leszokott a ciciről és átállt a cumisüvegre (sajnos, de érthető, ezzel kevesebb a meló), de legalább nagyrészt anyatejet kap. Pótolni még mindig kell, de úgy vagyok vele, hogy legközelebb ügyesebb leszek... :) Néhány hete, ugyanannyi fejés ellenére eléggé megcsappant a mennyiség, hála (szerintem) egy egész napos vizsgának, ahol csak egyszer sikerült fejnem, és azóta sem tudtam magam visszaküzdeni, de most már úgy vagyok vele, hogy nem aggódom emiatt fölöslegesen, ami van, azt megeszi, máskor pedig kap mást.
A súlyprobléma is megszűnt természetesen (a Manóé, az enyém nem), étvágyilag nem lehet okom panaszra. (Bár a 6 hónapos státuszvizsgálaton rosszallóan megjegyezte a doki néni, hogy még nem duplázta meg a súlyát, pedig már meg kellett volna, de hol van az törvényben leírva, hogy neki percre pontosan 6 hónapos korában grammra kétszer annyinak kell lennie, mint amikor megszületett?) Szóval ez a mi kis történetünk.
Egyébként a kis összcsaládlátogatásunk nagyon jól sikerült, jól esett egy kis pihi. Nagyon résen kell ugyanis lenni Maszat Örökmozgó Manóval, mindenbe bele akar kotnyeleskedni, rá akar kapaszkodni, mászni. A kánikulát elég jól viseli a kisasszony, csak az éjszakák nyűgösebbek, többszöri felébredéssel és ivással, de ez érthető... 

*magamtól lehet, hogy könnyebben feladtam volna az egészet, ha nem tartja bennem G. a lelket
** Miért nem mondta soha senki, hogy a szoptatás ilyen bonyolult dolog???!!!

2012. június 27., szerda

Fogadalom

Be kell látnom, hogy oly mértékben font körém suttyomban hálót a virtuális világ amióta itthon vagyok, hogy rájöttem, ennek nem lesz jó vége. Így hát komoly elhatározásra jutottam. Elegem lett abból, hogy nagy jódolgomban naponta kb. 10x megnézem az email-jeimet (mintha olyan fontos ember lennék, ha-ha), a fb-ot (mintha olyan sok minden történne ott is), és a többi hasznosabbnál hasznosabb oldalt. A blogírást nem számolom ide, mert azt a magam részéről nem tartom időpocsékolásnak.

Tehát: Ezennel megfogadom, hogy mostantól kezdve sokkal de sokkal hasznosabban fogom eltölteni az időmet, mint eddig, szabadidőm jó részét a számítógép szemkápráztató sugara előtt görnyedve a nagy virtuális ködbe bambulva. (Egyébként nagyon durva, hogy milyen gyorsan pörög az idő a gép előtt ülve!) Terv az persze rengeteg van, hogy a sok-sok (megint csak ha-ha) szabadidőmet a világhálóról  lekapcsolódva hogyan töltsem el. 

Mától el is kezdődik a Nagy Megvalósítás Projekt. Internet kihúz (azért nem gép kikapcs, mert M. szeret zenét hallgatni, az pedig a gépen van. Sok. Most éppen Halász Judit a favorit. Amíg az anyja túlságosan meg nem unja.). Napi max. fél órát engedélyezek magamnak, ez éppen elég lesz, hogy kiéljem internetező ösztöneimet. 

Szóval a labda fel van dobva. Már kész is a megvalósítandó tervek listája. (Listáim világ életemben voltak, vannak és lesznek, nélkülük mintha félkarú lennék. Mert hát ugye akinek nincs esze...)

2012. június 26., kedd

Még lejjebb kell tenni a matracot

Így szoktak várni ébredés után
(reméljük, hamarosan ágyba kapjuk a reggelit)

Aggodalmaskodós

Naná, hogy amikor korán kell kelni (fél 7-kor), nem fűlik hozzá egyesek - egyelőre láthatatlan - fogacskája (mostanában ugyanis 9 - fél 10 az ébredési idő)! Hosszú perceken át tartó simogatás és szólongatás után sikerült csak felébreszteni Kismancit (Bezzeg éjszaka! Olyankor elég egy pisszenés is!), ugyanis észrevettem a kishölgyön egy kis valamit, ami nem hagyott nyugodni. A (helyettes) körzeti doktor néni tegnap a megfelelő helyre irányított az ügyben, bár mondta, hogy nem sürgős, de mi ma reggel már nyakunkba is vettük a várost. 

Szerencsére nincs gond, egy kis krémezéssel megoldódik a probléma, csak hát az ember aggódik. (Inkább néha fölöslegesen, mint sehogy, bár azért remélem, túl sem parázom a dolgokat...) Manónak majdnem sikerült végigaludnia az eseményt, csak a végén ébredt fel - gondolom hideg volt a krém. Szóval igaz, hogy egy kis apróságról volt csak szó, de odafele úton éreztem először (eddig hála az égnek nem volt még semmilyen problémája Mancikának, még egy kis nátha sem), hogy bárcsak én lehetnék a helyében, hogy neki ne fájjon (rosszabb beavatkozásra számítottam). És biztos vagyok benne, hogy nem utoljára éreztem hasonlót...

Amúgy már alig várom a hétvégét és az azt követő jónéhány napot, ugyanis megyünk a nagyszülőkhöz, azaz "wellness-napok"* következnek, hajfestéssel és egyebekkel, sőt, még esetleg egy kis esti kikapcsolódással is tarkítva! :)

*bármilyen nagyszülői/rokoni segítség babapesztrálás terén

2012. június 22., péntek

Bogárkaland

Éjjel randevúm volt. Történt, hogy Őfőszomjassága az éjszakai teázása után hajnal 2 körül már édesen aludt az ölemben, amikor furcsa zúgást hallottam a kiságya felől, aztán meg is láttam a zajforrást (illetve kontaktlencse hiányában csak egy nagy fekete foltot), amint a kiságy feletti falnál repked, majd hirtelen eltűnik. Na, ennek fele sem tréfa, gondoltam, így Mancikát kénytelen voltam óvatosan lehelyezni a nagyágyra és G-t felébresztve az ő gondjaira bízni, amíg akcióba léptem. Rólunk tudni kell, hogy hasonlóképpen viselkedünk ilyesmi szituációkban:


Szóval nagy hősök vagyunk e tekintetben, de nem volt más választásom, tennem kellett valamit. Elsőként egy harci eszközt kerítettem (Piroska és a farkas A/4-es méretű puhafedelű). Ekkor már ébredezett Manci is, észrevette, hogy nem a szokott helyére tettem vissza. Visszafordultam a kiságy felé, és - láss csodát - rögtön megpillantottam a gusztustalan másfél centis fekete valamit, amint éppen Manci plüssmackójának feje búbján sétálgatott. Harci eszközzel suhintás 1: a bogár eltűnt. Aztán egyszer csak (hála az égnek), újra megjelent az ágy farácsainak tetején, mintha mi sem történt volna. Ez így jobb is, könnyebb célpont. Harci eszközzel suhintás 2. a "fujj" és az "undorító" szavak félhangos skandálása mellett. Közben mindenféle rémképek tolakodtak a lelki szemeim elé, hogy ha nem lesz meg az az állat, akkor éjszaka majd jól elkezd mászkálni Manó kis testén, belemászik a fülébe-szájába, jajj, rossz is belegondolni! Szóval elszánt voltam. Nagyon. Erre az újabb (VÉGZETES!!!) csapásra azonban úgy felriadt Kismanó, hogy azonnal sírni kezdett ijedtében, és több mint egy órába telt, amíg újra elaludt. De minden jó, ha jó a vége :).



2012. június 19., kedd

Kapaszkodó

Repül az idő! Minden napra akad valami program, aminek kifejezetten örülök, mert Mancika nagyon élvezi, szeret mozgásban lenni nagyon (Sőt, ha nem történik semmi, az nem jó. Nagyon nem jó.). Jó is ebben a hőségben kimozdulni, mert megsülnénk itthon a panelban. Hétvégén például igazi örömünnep volt. Egy éves kis cimborája ugyanis kertes házban lakik, ahol volt minden, mi manószemnek-manószájnak ingere, a pancsolótól kezdve a hintáig, a leterített plédektől a mindenféle (számára) új játékokig, szóval olyan jól elvoltak a kis törpik, hogy nekünk szinte csak asszisztálni kellett és szürcsölni a fincsi - nekem egyelőre alkoholmentes - söröket. Mondtuk is a házigazdáknak, hogy megyünk minden nap :).

Az állásba való felkapaszkodást azóta is lelkesen gyakorolja Manó, most már mindegy, hogy székre, babzsákfotelre, kis- vagy nagyágyra, anyára vagy apára, lényeg, hogy függőlegesben legyen az egész kis testével. Nagyon büszke ám magára, amikor sikerül! Vigyorog, mint egy vadalma! Ismerek valakit, aki hasonlóan zsenge korában csinált hasonlókat, az ő anyukájának azt mondták (ez kb. 30 évvel ezelőtt történt, ma már annak az egykori kisbabának is van egy picivel több mint fél éves kisbabája...), hogy kötözze le a gyereket, mert tönkremegy a lába (szerintem egyébként ma már nem tanácsolnak ilyen drasztikus módszereket). Na ja. Kötözhette az az anyuka (most már nagymama), ha egyszer valaki fel akar állni, akkor fel fog állni. Ő érzi, hogy mikor jött el az idő. Szóval úgy sejtem, hogy az én kis személyi edzőm hamarosan rálép a gázpedálra. 

Mostanában pedig nekem is van ám szabadidőm, nem is akármennyi! Ez azt jelenti, hogy Manó kihagy egy délelőtti félórás szundit, és csak a tízórai után dől ki, akkor viszont kb. 1,5 órára. Pont jó, így az utóbbi időben rendszeresíteni tudtam az ebédfőzést, ami eddig viszonylag ritkaságnak számított...  Szóval nagyon élvezem a dolgot. Egyedül a vasalnivalótól nem tudok szabadulni, arra napközben egyszerűen nem visz rá a lélek. Esténként meg csak a "kötelezőket" vasalom ki, mondván, majd holnap este többet fogok. Aztán mégsem. Ez van. :)